Kiadványaink

Pitz Dániel 56-os beszéde
2008. október 24.

Kedves Barátaim!

Pitz Dániel vagyok, aki a Váralja Szövetség elnöki pozícióját töltöttem be az egyesület hivatalos megalakításáig. A lehető legnagyobb szeretettel üdvözlöm mindnyájukat a mai, 1956-os megemlékezésünkön. Külön örömmel tölt el, hogy ilyen szép számmal összegyűltünk. Külön üdvözlöm a távolabbról érkezőket. Örömmel látom, hogy minden korosztály jelen van, igenis, úgy látszik, vannak még fiataljaink, akiknek nem csak a buli, a mámor, az alkohol és a drog füstje vonzó.

1956-nak és a forradalomnak immáron 52 éve. Az akkori – fiatal – hősök mára idősek, s mint bölcs öregek, mesélnek nekünk arról, mi is történt akkor. Bizony, fél évszázadnál is több eltelt azóta, s mégis: 1956 szelleme nemcsak értékéből, hanem aktualitásából sem veszített. Több mint fél évszázada nem nyert a forradalom méltó emléket.

A világgazdasági válság begyűrűzött hazánkba is. Ezen felül egy erkölcsi válság is begyűrűzött, jobban mondva kialakult, amin nagyon nehezen lesz úrrá ez az érdekképviselet nélküli nemzet.

Egyáltalán: miért érdekképviselet nélküli? Teszi fel a jogos kérdést az állampolgár. Itt szabad választások vannak, egy demokratikus berendezkedés. Sőt, még az Európai Unióban is ülnek magyarjaink közül. Sajnos, ezek a tények nem jelentenek garanciát arra, hogy a magyarság biztos és hatékony képviselete megtörténjék. Attól, hogy valaki beül egy székbe, még nem biztos, hogy hasznot is hajt a haza malmára. Abban a székben dolgozni kell.

Komolyak az aggályaim, amelyeket néhány mindennapos eseménnyel tudok illusztrálni. Gondoljunk bele, a felvidéki magyaroknak olyan magyar tankönyvekből kell tanulniuk, amelyben a települések neveit csak szlovákul lehet feltüntetni. Ez már önmagában is jogsértés, hiszen a tankönyv attól magyar, hogy magyarul van írva, s márpedig a Bratiszlava, a Kosice, a Zsilina, a Zvolen s a Komárno nem magyar szavak. Hogy értsük, miről van szó, felvidéken a magyar gyerekek úgy tanulják meg, hogy „Rákóczi Kosicén van eltemetve”. Még ennél is durvább értékű, hogy a szlovák oktatási tárca kidolgozott egy ún. hibrid-tankönyvet, ami aztán már egyértelműen a nyelvi beolvasztás aljas fondorlata. A mondatokban a szlovák helységneveken túl azokhoz szlovák igekötők járulnak, például „Rákóczi v Košiciach van eltemetve”.

Ez egyértelmű, hogy ez jogtiprás, aljas sovinizmus. S mégis, kinek a hibája ez? A kérdésre sajnos nem lehet ráfogni, hogy Ján Slota holdudvarának a hibájáról van szó, ugyanis a magyar állam – szakmájához vajmi keveset értő – külügyminisztere, Göncz Kinga, a kócos nő az égvilágon semmit nem volt képes elérni. Miután a szlovák külügyminiszter pökhendi módon kijelentette, hogy helyénvaló, ha a városokat és tájakat az eredeti (!), hangsúlyozom: az eredeti, tehát a szlovák nevén használják a magyar fiatalok – a miniszter asszony csupán annyit mondott, hogy ez nem elfogadható.

Döbbenetes, hogy ezzel a semmittevéssel is túlszárnyalta a Brüsszelben ülő magyar képviselőket. Nem meglepő ezek után, hogy az erős szlovák lobbi és a vérszegény magyarországi magyarságpolitika ilyen nagymértékű elhajlást eredményez a szlovákoknak, akik ráadásul élvezik, hogy gyűlölt déli szomszédjuknak a lehető legkönnyedebben törnek pálcát a fejére. Az sem meglepő, hogy az Európai Unió leírja azzal a problémát, hogy az Szlovákia belügye. A nyugati nagyoknak nem érdekük, hogy Kelet-Európában egyesség szülessék.

Zárójelben megjegyzem, egy ismert, elméletileg független, liberális internetes lexikon Ján Slotáról írt szócikkében, annak magyar változatában azt sérelmezik a leginkább, hogy a nacionalista pártvezér magyar-, zsidó-, és cigányellenessége kapcsán a cigányokat parazitának nevezte, a magyarokat kitelepítené, továbbá Göncz Kingát kócos nőként definiálta. Nem szeretném ezeket az egyébként jogosan sértő és durva szavakat ezáltal vállalhatóvá tenni, de hát őszintén megmondva: nem felháborítóbb mondjuk Szent István lebohócozása Göncz Kinga kócosnak nevezésénél? Esetleg nem kellett volna megemlíteni, hogy a magyarokat többszörösen letömeggyilkosozta, sőt bűnös népnek nyilvánította? Sorolhatnám…

Egyébként nem tudom, van-e értelme valamit is várnunk egy olyan állami vezetéstől, amely megtűri, hogy Szent Istvánt lovas bohócnak nevezzék, továbbá svájci sapkának gúnyolják a Szent Koronát, dülledt szemű mesebeli tojószárnyasnak a Turult, vagy éppen hullacafatnak a Szent Jobbot. Nem akarok aktuálpolitikai dolgokba belemenni, ugyanis mindenki számára nyilvánvaló, miről van itt szó.

Vigyázni kell ezzel. Nem tudom, Önök mit hallottak titkos nemzetközi szerveződésekről, amolyan nem sajtó nyilvános rejtett partikról, ahol egyes leggazdagabb emberek állítólagosan a mi jövőnkről tárgyalnak. A kiszivárgó hírek folyton azt sugallják, hogy bizony, igenis szükség van ránk, de leginkább az értékeinket akarják alólunk kihúzni. Mindenkit nagyon kérek, vigyázzunk a magyar kultúrára, a magyar földre és a magyar vízre. A magyar politikai elitnek észre kellene vennie, hogy az amerikaiak – akárcsak a többi nagyhatalom – a javunkat akarják – szó szoros értelemben, a megtermelt javainkat akarják a saját kezükben tudni. Ennek a módszernek a kozmetikus neve a globalizmus. Ez egy roppant bonyolult dolog, előre megígérem, hogy erről szervezni fogunk a közeljövőben egy előadást, ahol hozzá értő emberek fognak erről beszélni, mert meggyőződésem, hogy minden magyar polgárnak ismernie kell, kinek s miért fontos, illetve kinek nem fontos, sőt.

Persze néhány csőlátástól szenvedő honfitársunk egyenesen az oroszokkal való egyesülést fontolgatja. Őszinte kérdésem van. Miről is emlékeztünk most meg? Hát nem 1956-ról? Hát kérdezem akkor: nem volt még elég az oroszokból?

Persze nem árt nem ellenségeknek lennünk, de hát a mi célunk egy független Magyarország megteremtése, s akkor nem lehet semmi baj. Nyilvánvalóan ezt nehéz egy olyan Amerika mellett megtenni, aki azt mondja, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. De biztosan van egy járható út, ha nincs, akkor pedig kell egyet keresni. Mert igenis valami itt nem stimmel.

Amikor felépül egy újabb pláza, gondoljanak arra, megint mennyi magyar termelőt és kisiparost sikerült nehéz helyzetbe hoznunk…

Igen, persze lehet azt is mondani, hogy mit érdekel engem az az ember, hiszen nem is ismerem… De ezt a primitív ember mondja, aki még mindig nem tudja – 18 évi demokrácia után – hogy egymástól függünk, hiszen – bár a felszíni jelek nem ezt mutatják – de még mindig egy közösség vagyunk.

Amikor felhúznak egy újabb lakóparkot, gondoljanak arra, hogy egy nagy lépést tett előre a neokolonizáció. Ez a jelenség a szocialista időkben különösen tapasztalható lakótelep-építési láz unokája, amikor – méhkaptárokhoz hasonlóan – épültek a lakótelepek, s a vidéki emberek egy jobb sors reményében tömegesen hagyták el szülőföldjeiket, s váltak gyökértelenné. Most a már gyökértelen városiakat telepítik tömegesen a falvakba, konyhanyelven kifejezve az újgazdagokat, akik egy része belső szétütést és ön-asszimilációt képez. Nyilvánvalóan egy részük csupán, nem szabad általánosítanunk. Ugyanakkor ez tény, hiszen sok ezer fős lakóparkok esetében elkerülhetetlen, hogy felboruljon egy falu egyensúlya. Ez a 21. századi komplex falurombolási modell szalonképesnek tűnő változata. Valamiért – nyilván Önök is érzik – nagy támogatást élvez a dolog állami és média szinten. Sajnálom, hogy egyesek nem látják, hogy a magyar faluban rejlik a jövő kulcsa. A magyar falut meg kell erősíteni, támogatni kell. A vidéknek vissza kell adni az értékét.

Magyarságunk forrása a gyökérben rejlik. Mindenkinek fontos feladata, hogy megtalálja gyökereit, saját magát el tudja helyezni a világban, s legyen egy közössége. S akkor túl nagy baj nem történhet.

Amikor bekerül az országba egy újabb üzlet-lánc, akkor gondoljanak arra, hogy azok a mi pénzünket külföldre fogják vinni. vagyis amit náluk vásárlunk, azt kiviszik az országból.

Természetesen hosszasan lehetne ezt a listát folytatni. Mindig ugyan oda jutnánk ki: kell magyar érdekképviselet.

Akkor mégis: mi a megoldás? Hogyan teremtsünk magyar érdekképviseletet?

Bizonyára végigjátszadozhatunk a gondolattal, elképzelhetjük, hogy megalakítjuk a 123. üzemképtelen magyar jobboldali pártot, de kötve hiszem, hogy ezzel többet lehetne elérni, mint egy fergeteges, hazáért címzett nemzetirock-koncerten való részvétellel.

Ha a lustaságra hallgatunk, akkor kényelmesen megnyugtathatjuk fel-fellángoló lelkünket, hogy á, én úgyse tudok az életembe beleszólni, úgyis minden el van döntve. Nem! Nem!!! Nem!!!!!! Ez a legsemmirevalóbb emberek nevetséges és primitív önmegnyugtatása. Az mondhat csak ilyet, aki a lelke mélyén felfogja a problémát, de sajnálja az energiát a cselekvésre, vagyis: Magyarországra.

Az ilyen emberekben majd akkor csendül fel a lelkiismeret, amikor az unokái szemrehányóan megkérdezik tőle egy kis idő múltán: „És te nagyapám, te mit tettél annak idején?” Hát bizony a nagyapa nem tett egyebet, mint hátradőlt a karosszékben, s vedelte a sört a Mónika-show ideglázítóan izgalmas csinnadrattája közben.

Az sem több a semmirevalóságnál, ha valaki egyszerűen mindent Istenre bízva hátradől a karosszékbe, s kijelenti: „majd Isten megsegít minket”. Nem! Nem!! Ahhoz, hogy elérjük céljainkat, nekünk is meg kell dolgoznunk. Nem lehet lustaságunkat ilyen téveszmékkel biztosítani. Az a nép érdemli csak Isten segítségét, amely azért hajlandó – a jó célért – áldozatokat hozni.

Gondoljunk csak a hétköznapi példára. Volt egyszer két parasztgazda. Az egyik – látván a rossz időjárást – nem fogott munkához, hiszen úgyis odavész a termény java - gondolta. A másik paraszt mégis azt mondta: igen, itt bizony sokat kell dolgoznom, akár hiába is, de megpróbálom! Megpróbálom, mert családom van, akiket nem hagyhatok éhezni. Így is történt. A második paraszt elvégezte a munkát, s bizony kevés terménnyel tért haza. Hamar eljött a tél. Amikor az első paraszt már-már éhezett, szomszédjához fordult segítségért, hogy ne vesszenek éhen. A szomszéd sem élt pazarlóan, ugyanakkor a szorgos munka árán elérte, hogy ne kelljen éheznie. Hát bizony, a második paraszt befogadta szomszédját, aki teljesen tönkrement, s az eltartásért szolgasággal fizetett. Az első paraszt így vált szolgájává a második parasztnak: saját lustasága, nemtörődömsége miatt veszett el.

Kedves Barátaim, éppen erről szól a mai magyar nemzet helyzete. Sajnos az időjárás meglehetősen rossz. Elég sok a felhő, sőt, úgy látom, hogy ezek a felhők az égbolt betakarására készülnek. Betakarják az égboltot előttünk, s akkor már nem lesz lehetőségünk arra, amire most még van. Javaslom: tegyük meg az első lépést!

Már csak az a kérdés: mégis hogyan, mégis mit tegyünk?

Jól láthatóan nagy terveink vannak, s nagy lépéseink. Mi úgy gondoljuk, hogy a MCDonalds-jobboldal, nevezzük mondjuk így azokat, akik semmiféle eszmét nem követnek, s mint a Bólogató Jánosok, megfeledkeznek a keresztény tanításokról, a magyarságukról, a jövőjükről, s unokáik életéről – tehát ők éppen azok, akik képtelenek arra, hogy megoldják a problémát. Itt az embereknek, azoknak az embereknek a hangjára van szükség, akik valóban a saját közösségeikért, a magyarságért szeretnének küzdeni, azaz tenni a reményteljes jövő érdekében. Mert unokáinknak is itt kell élniük, s szeretnénk, ha itt élnének – mindenképpen nálunk jobb körülmények közepette.

Ennek a megoldásnak a kulcsa a civil szférában rejlik.

Egyre jobban kitűnik, hogy micsoda jövője van a civil életnek. A frissen alakuló, szerveződő egyesületek – szemben a politikai pártokkal – egymást erősítik. Ráadásul az egyesületek jobban megvédhetők a korrupció és a megalkuvás galád intézményeitől.

Egy hete sincs, hogy mi, a Váralja Szövetség erre az útra léptünk. Ugyan szervezetünk már bő fél éve ebben a formájában fennáll, egészen mostanáig kellett erőinket összpontosítani, hogy végre zászlót bonthassunk, s elfoglalhassuk helyünket a magyar civil közéletben.

Legfőbb célunk, hogy kialakítsunk egy erős, meg nem alkuvó magyar érdekképviseleti civil közösséget, amely keresztény erkölcsöket vall magának. Mindez Istenhez való hűségben, a keresztény erkölcs követésében nyilvánul meg. Működésünk középpontjában az ember áll. A magyarság egy kulturális minőség az emberiségen belül. Aki embernek nem alkalmas, az magyarnak sem. A trágár szóhasználat, a parázna viselkedés, az evilági értékek, így az alkoholon, drogon keresztül az öngyilkosságig vezető tévút az ember szellemi és erkölcsi elhalálozásához vezet.

Konzervatív magatartásuk a már meglévő értékek tiszteletében, azok továbbfejlesztésében rejlik. Ezáltal ragaszkodunk a magyarság és a kereszténység erkölcsi intézményeihez, a családhoz, a nemzetközösséghez és a szolidaritáshoz. Széchenyi, a legnagyobb magyar azt mondta: „Egynek minden nehéz. Soknak semmi sem lehetetlen!” Ha mindenki külön-külön akarja megoldani a közösség gondjait, mert itt a közösségnek vannak komoly, iszonyatosan komoly gondjai, akkor az olyan, mintha kiskanállal mernénk ki a tengert. De ha összefog a magyarság, s közösen cselekszik, akkor erősebbek vagyunk Góliátnál.

A Váralja Szövetség értékőrző szervezet. Meggyőződésünk, hogy a magyar történelmi értékeink, érzelmeink, emlékeink nem arra valók, hogy nevetségessé tegyük őket, hanem éppen arra, hogy erőt merítsünk belőlük. Úgy látszik, manapság egyesek mindent elkövetnek, hogy ezeket az értékeinket kisemmizzék, degradálják. Vajon kiknek áll érdekében, s miért, hogy közösségeink széthulljanak?

A Váralja Szövetség éppen arra hivatott, hogy teljes politikai függetlenségével ezeket a nemes célokat kiterjessze, s a magyarság megmentésében szerepet vállaljon. Ez az egyesület nem a gittegylet. Nem is holmi akcionista szappanbuborék, ami egy pillanatnyi alkalomra jó, aztán a munka elfogy, s az egyesület szublimál. Ezt a szervezetet egy olyan célért hoztuk létre, amely cél elévülhetetlen: így, ha Isten is megsegít bennünket, a Váralja Szövetség egy olyan szikla lesz a magyar történelemben, amelyre büszkék lesznek unokáink.

Mivel szervezetünk a nemzeti szolidaritáson alapszik, nem vagyunk elegen ahhoz, hogy munkánkat elvégezhessük. Mi mégis hittel valljuk, hogy elegen leszünk. Fél évet kellett arra várni, hogy az első igazán komoly lépést megtehessük. Talán most már könnyebben vesszük az akadályokat.

Van mintegy 40-50 tagunk, szerte a magyarság szállásterületén. Így Felvidéken, Erdélyben is. Ugyanakkor ez nem elég. Sajnos 50 ember nem elég ahhoz, hogy 15 millió ember örökségét, vagyis a magyarságot – mint szellemi tulajdont – megmentsük. Mindenki segítsége szükséges a sikerhez. Megjegyzem: a siker biztossága rajtunk múlik. Már az egy nagy siker, hogy idáig eljutottunk.

Egyszer azt kérdezték tőlem: van-e értelme ennyi időt beleölnünk abba, hogy ez a szervezet talpra álljon? Én akkor azt feleltem: ennyi a minimum, amit a magyarságért megteszünk. De hát amit mi meg tudunk tenni, az nem megy azok nélkül, akik még elfoglaltabb emberek, s anyagilag segítenek bennünket. Nélkülük szintén lehetetlen lenne bármit is elérnünk. Minden egyes 200 forint rengeteget számít. Ha belegondolunk abba, hogy egyetlen szórólap elkészítése 5 forint, akkor 200 Ft-tal 40 darab szórólapot tudunk elkészíteni! Vagyis újabb 40 honfitársunk figyelmét tudjuk felhívni a nemzeti szolidaritásra.

Mi jórészt fiatalok vagyunk, s akár nevezhetnénk magunkat ifjúsági egyesületnek is. Mi ugyanakkor korhatár nélkül működünk. Nagy szükségünk van felnőtt tagjainkra, hiszen sokszor tapasztaljuk, hogy saját magunk a teljes feladatkör ellátására képtelenek vagyunk.

Bizonyára sokunknak szívügyei a Váralja Szövetség által is felkarolt célok. Halkan szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy amennyiben úgy gondolja, tudna némely anyagi összeget a szervezet működésére felajánlani, kérjük, azt bocsássa rendelkezésünkre. Senkinek sem kell beadnia semmit, csak annak, aki úgy érzi, van miért, és persze tud mit beadni.

Aki rendszeresen részt szeretne venni munkánkban, vagy egyszerűen csupán támogató tagunk szeretne lenni, azokat megkérjük, hogy majd a rendezvény legvégén jöjjön ide ki a színpadhoz, és érdeklődjenek tagjainknál a belépésről.

Mindenki csatlakozására nyíltak vagyunk, s mindenki segítségét előre is megköszönjük.

Reméljük, ha Magyarországot elsőre nem is, de a magyarságot mindenképpen meg tudjuk menteni! Gondoljunk Rákóczi Ferencre!

Hajrá Váralja!

Köszönöm, hogy meghallgattak. Isten legyen Önökkel!