Kiadványaink

Hetzmann Róbert beszéde
2009. június 4.

„Egy, a mai Magyarországnál sokkal nagyobb terület szakadt el ezer éves kötelékeitől. Itt született Mátyás, az igazságos; Rákóczi, a vezérlő fejedelem; Himnuszunk írója, Kölcsey, vagy éppen Batthyányi Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke. Ha megtagadjuk őket, akkor megtagadjuk történelmünket, s ezzel önmagunkat is.”

Kedves Barátaim, Tisztelt Egybegyűltek!

Nagy szeretettel köszöntöm a Váralja Szövetség 2009-es Trianon-megemlékezésének minden kedves résztvevőjét. Hetzmann Róbert vagyok, a Váralja Szövetség, e rendezvény szervezőjének alelnöke, s engedjék meg, hogy megosszam Önökkel gondolataimat.

Trianon. Maga a szó, a franciaországi helyszín már önmagában keserűséget jelent a magyarságnak – 89 évvel ezelőtt a Párizstól nem messze eső helységben megkötötték az I. világháborút lezáró békét – Magyarország elveszítette területének 2/3-át, lakosságának felét. Sorra kondultak meg a harangok, s a nép hangos zokogása közepette ereszkedtek le az új határok.

Egy értelmetlen háború, amely Németország érdekeit szolgálta volna, magával ragadta a Monarchiát, s benne a függetlenséget nem élvező Magyarországot. A háborút elveszítettük. Az érdekképviselet nélküli Magyarország szenvedte el a legnagyobb károkat. A nyugati nagyhatalmak engedékenyek voltak a főképpen nemzetiségek által lakott külső megyéinkre már régóta pályázó új kelet-európai államokkal. Stratégiai okokból nemcsak a nemzetiségiek által lakott megyéket, hanem színmagyar részeket is idegen államoknak ítéltek. Három magyarból egy fölött átment a határ.

A két háború között fennálló Horthy-rendszer kormányprogrammá tette a revíziót – s ez a második világháború alatt oly rövid ideig sikerült is – majd újra mindent visszaállítottak. Ezzel szemben a hazánkban megvalósult nemzetietlen kommunizmus még a békeszerződés felülvizsgálatára sem tartott igényt! Lemondván 3 millió határon túli magyarról.

A rendszerváltozáson túl azonban teljesen megváltozott a helyzet – újra megteremtődött a nemzeti szolidaritás kifejezése, elsőként a hagyományos nemzeti ünnepekkel. Mára azonban betöltvén a keletkezett űrt, egyre nagyobb tömegeket foglalkoztat Trianon kérdése. Míf egy március 15-én pontosan tudjuk, miről emlékezünk meg, addig június 4. még nem teljesen kikristályosodott dátum a magyarság életében. Csaknem 90 évvel a békeszerződés megkötése után mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy a 21. század magyarsága mégis hogy viszonyuljon ehhez a kényessé vált kérdéshez?

Egyesek azt mondják: azzal, ami 90 évvel ezelőtt történt, nincs értelme foglalkoznunk. Azt állítják, a kényes kérdéssel való foglalkozás elévült, ráadásul csak hátráltat minket a jó nemzetközi kapcsolatokban. De hát lehet-e sérelmekre nemzetközi kapcsolatokat építeni? Ez egy olyan barátságra hasonlít, ahol a barátok egymással szemben a legalapvetőbb érzelmeiket titkolják. Mert ne gondoljuk azt, hogy a 89 éve meghúzott határok ne jelentenének legalább olyan mély kérdéseket odaát, mint minálunk.

A Magyarországot ért veszteségek odáig vezettek, hogy hazánk, mint potenciális középhatalom, megszűnt létezni. Bár az osztrák kötelektől nagy nehezen 400 év után sikerült megszabadulnunk, ez szinte semmit sem kárpótol az elvesztett területekért és lehetőségekért cserébe.

Nem lehet válaszunk a kollektív feledés. Nem mondhatjuk azt, hogy mindez majdnem 100 éve történt, s szabadon felejtsünk. Mert mindez lehetetlen. Kultúránk és népünk – egységben a Kárpát-medence többi népével – elválaszthatatlan a történelmi Magyarországtól. Egy, a mai Magyarországnál sokkal nagyobb terület szakadt el ezer éves kötelékeitől. Itt született Mátyás, az igazságos; Rákóczi, a vezérlő fejedelem; Himnuszunk írója, Kölcsey, vagy éppen Batthyányi Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke. Ha megtagadjuk őket, akkor megtagadjuk történelmünket, s ezzel önmagunkat is.

Korunk egy másféle csoportjából való társaink viszont váltig állítják, a revízió a megoldás – nekirohanni a Trianoni-határoknak. Nem hinném, hogy logikus ez az elgondolás. Sőt, mindez őrültség – csak olyan gondolatmeneten szabad elindulnunk, amely megoldáshoz vezet. A struccpolitika nem vezet sehová – és ez vonatkozik a dackorszakukat megélő új államokra, különös tekintettel a „serdülő korba lépett” Szlovákiára.

Mai rendezvényünket éppen abból a célból szerveztük, hogy azzal utat mutassunk – megoldást találjunk egy 89 éve intim kérdésre.

1920-ban a nagyhatalmak a magyarság érdekeivel nem törődve, ki kell mondjuk, egy mérhetetlenül igazságtalan békét kínáltak fel – amit az erejét elveszített ország kénytelen volt elfogadni.

A sok részre szakított Magyarország legnagyobb darabja meglepő módon nem a mai, 93 ezer négyzetkilométeres Magyar Köztársaság, hanem a Romániához került Erdély, Bánság és Partium, melyek együttvéve 103 ezer négyzetkilométeres területet jelentenek. Benne a kincses város, Kolozsvár, a szász Nagyszeben, a Székelyföld, Nagyvárad és Arad, valamint megannyi régi városunk. Elcsatolták az északi részeket, a bányavárosokat, a Szepességet, a Csallóközt, míg délről a Bácskát, a Bánságot és további részeket. Más országhoz került a Rákócziak Kassája, a kincses Kolozsvár, a királyi koronázóváros Pozsony, a bőtermő Bácska, a hófödte Tátra, a fenyvesekkel borított Hargita, vagy éppen a tengerparti gyöngyszem, a corpus separatorum: vagyis Fiume.

Az új államok mérhetetlenül nagy lelkesedéssel foglalták el háborúban szervett területeiket. Mégis, azt kell mondjuk, ez a lelkesedés nem volt valódi. A történelmi jelentőségű műemlékekkel nem törődve azokat hagyták lepusztulni, sőt gyakran tudatosan romboltak. A régi „magyar időket” eltüntetendő a faluszéli kőkeresztek feliratait lemeszelték, a régi házak címereit leverték, s igyekeztek a történelmi emlékeket megsemmisíteni, nehogy valakit is arra emlékeztessen, hogy itt valaha egy Magyarország állott fent. Nem felejthetjük el Csehszlovákiától az elpusztított belvárosokat: a megcsonkított Rozsnyót, Komáromot, Dunaszerdahelyet…

Az új államok hagyták lepusztulni a történelmi Magyarország értékeit. A valaha fényes Kolozsvár ma egy romhalmazra hasonlít, a néhai gazdag szász szepesi városok reneszánsz házai düledeznek, Lőcsén betört ablakok tanúsítják a szlovák állam érdektelenségét – s Erdélyben egy ékszerdoboz, Verespatak éppen most esik áldozatul egy meggondolatlan bányászatnak…

De az utódállamok nemcsak a régmúlt mementóit nem becsülték, hanem a szavukat sem tartották. A háború éveiben a nemzetiségieknek teljes jogot ígértek – szavukat adták a békés nemzetiségi együttlétre. Ezzel szemben az impériumváltást követően etnikai tisztogatások zajlottak. A magyarságot – és a többi nemzetiséget – pusztító terror érte, amelyet soha sem lehet elfelejteni.

Az új államok hozzáállása az ötvenes években sem változott – a helyzet csak annyival volt másabb, hogy a magyar állam szégyenletes módon lemondott a határon túliakról és a történelemről. Kassa helyett elkezdtek Kosicét, Szabadka helyett Suboticát mondani – s Nagyvárad helyett Oradeát jeleztek a magyar térképek.

Az üldöztetések következtében a történelmi Magyarország idejében kialakult soknemzetiségű harmónia egyensúlya felbillent, s drámai változásokat hozott magával. Erdélyből elmenekültek a szászok, a Kárpátok hegyei közt élő németeket elűzték, a Vajdaságban élő magyarokat és svábokat tízezer számra gyilkolták le.

A rendszerváltás sajnos e téren sem hozta meg a kívántakat. Csupán annyiban változott a helyzet, hogy némi betekintést nyertünk a réges-régen elszakadt magyarság életébe, s lassú elváltozást lehetett látni. Ami azonban ennél is lesújtóbb: tudomásul kell vennünk, hogy a hajdanán az elszakított területek lakosságának 30%-át kitevő magyarság rendkívüli mértékben megfogyatkozott. Az elcsatolt területek népességének mára csak 15%-a magyar – s ez a tény eleve elveti a nemzetiségi alapú terület-visszacsatolás gondolatát. Mára csak a Csallóköz és a Székelyföld tekinthetők színmagyar területnek – az összes többi vegyes lakosságú lett. Kassán, Pozsonyban például már csak 4%-nyi magyar él. Kolozsvárnak csak a 19%-a magyar!

De miért is gyűltünk mi össze ezen a napon? Miért is állítjuk, hogy Trianonról meg kell emlékeznünk?

Egyrészt azért, hogy demonstráljunk a rasszizmus ellen – mert ki kell jelentenünk, az új államok rasszista politikát folytatnak saját örökölt kisebbségeikkel szemben. Szlovákiában nem lehet a tankönyvekben magyar helységneveket használni anélkül, hogy szlovákul ne mondanánk el, emellett megalázó módon a nemzetközi egyezményekkel nem törődve a magyarlakta helységek magyar nyelvű tábláit egy olvashatatlan, a szlováknál jóval kisebb formában tüntetik fel, Erdélyben etnikai tisztogatás folyik, a Vajdaság magyar városait pedig szerb és cigány, Nyugat-Európából kitoloncolt menekültekkel árasztják el – megbontván ezzel a természetes határokat. Tiltakozunk továbbá a magyar érdekképviselet hatástalansága ellen is, valamint követeljük az Európai Unió közbelépését.

Egy megemlékezés azonban nem sokat ér előremutató gondolatok nélkül. A mai Trianon-megemlékezésünknek értelmet adó eszmefuttatást, az Új Kárpáti Gondolatot szeretnénk ezúttal bemutatni. Egy olyan szalonképes, 21. századi normák alapján alkotott gondolatot, amelyet az összes kárpáti nép szemszögéből nézve alkottunk meg.

Az egyoldalú megoldás csak félmegoldás, minekután a határnak is két oldala van. Olyan megoldást kell keresnünk, amely nemcsak a magyarság, hanem ezzel egyetemben az összes kárpáti nép érdekét szolgálja.

A Trianoni-konfliktust pedig csak úgy tudjuk megoldani, hogy ha építő jellegű, előremutató megoldást tudunk felmutatni. A megoldásra óriási szükség van. Mert a határok továbbra is határok, a határon túl élő magyarság pedig továbbra is küzdeni kényszerül magyarságáért – miközben szépen lassan évtizedről-évtizedre felmorzsolódik.

A megoldások első lépése a párbeszéd. Meg kell teremteni a párbeszédet – nemcsak magyar-magyar párbeszédet akarunk látni, hanem magyar-szlovák, magyar-román párbeszédet is. S ezeknek a beszélgetéseknek ne az legyen az eredménye végre, hogy születik egy megállapodás, amit aztán a felek igyekeznek saját szemszögükből értelmezni – mert az nem ér semmit. Ezeknek a beszélgetéseknek az együttműködésről kell szólniuk – arról, hogy 89 év áramszünet után hogyan lehet újjáéleszteni a Kárpátok országát, amely egy soknemzetiségű, békés együttélésre épül.

Mivel a szomszéd államok politikai elitje jelen pillanatban kevés kivételtől eltekintve teljesen alkalmatlan a feladatra, akárcsak a magyar kormány, el kell vonatkoztatnunk a megszokott sémától. Demokráciában élő állampolgárokhoz méltó módon, civil kurázsival magunknak kell letenni az első alapköveket.

A Váralja Szövetségnek az a célja, hogy kezdő lépésben az elhalt erekben újra meginduljék a vérkeringés – elsőként egy kulturális vérkeringés. Mi elfogadjuk, hogy Eperjes nem lett volna az eredeti az ott élő tót parasztok nélkül, de a szlovákok is fogadják el, hogy a város nem lehetne az, ami, a magyar kultúra és a magyar polgárság nélkül.

Az Új Kárpáti Gondolat célja nem más, mint a Kárpát-medence népeinek ezer éves békés együttélésének, barátságának helyreállítása, egymással való megbékélésének elősegítése. Ez az eszme keresztény tudaton épül – az emberi méltóságért, a közösségek önmegvalósításáért hivatott. Alapja az, hogy az itt élő magyarok, szlovákok, románok, horvátok, szerbek, németek, sokácok, ruszinok, és a Kárpát-medence megannyi nemzetisége mind egy közös történelmi-földrajzi dimenzióban él. Az itt élő minden nemzet és egyén érdeke az összefogás, egymás segítése – különösen most, globalizálódó világunkban.

Keresztény hitünk, a Szent Koronába vetett bizalmunk azt diktálja nekünk, hogy ebben az irányban mozduljunk. A történelmi Magyarország ugyanis nem volt nemzetállam – tudatosan az etnikai sokszínűségre épült. Mert a Kárpát-medence soha sem lesz egységes a jómódú cipszerek, a gorál pásztorok, vagy a szerb sajkások nélkül.

Ha sikerül mindkét oldalon egy olyan közösséget kialakítani, amely képes e nemes célokért küzdeni, akkor biztos vagyok benne, hogy a Kárpát-medence nem a konfliktusok, hanem a szabadság országa lesz.

Bízok benne, hogy nem kell sokat várnunk, míg eljön a nap, amikor újra beköszönt a tavasz a Kárpát-hazába, s a meddő marakodást a termő összefogás váltja fel.

Végezetül a Magyar Hiszekegy címen elhíresült fohászt, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna gondolatait idézem:

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában:

Hiszek egy isteni örök igazságban,

Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.”

Köszönöm, hogy meghallgattak!