Köszöntöm Önöket a Váralja Szövetség nevében! 

Ezen a napon a magyarság legjobbjai közül tizenhármat végeztek ki akkori elnyomóink. Az aradi vértanúkra emlékezünk ma: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly az a 13 tábornok, akik Aradon adták vérüket a hazáért. Neveikre örökké emlékezni fog a magyarság, míg magyar ember él e Földön. Büszkén és szerényen nézhetnek föl Hazánk mártírjaira korunk hazafiai. Ritka manapság ugyanis, hogy emberek túljussanak egyéni vágyaikon, egyéni önzőségükön, és egy magasabb cél érdekében feláldozzák magukat. Márpedig ezt tették hőseink 1849-ben. 

Nem foglalkoztak saját egyéni túlélésükkel, nem a testi halál foglalkoztatta őket, hanem Istenhez és az istenihez közelebb álló jövő felé irányították tekintetüket. Ha lehetne példát mondani az igaz keresztény szellem megnyilvánulására, az aradi 13-at kéne említenünk. A Rómaiakhoz írt levélben Szent Pál apostol ezt írja: Krisztus ugyanis, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Róm 5, 6-9 

Vértanúink a Jóért, a fennálló igazságtalan viszonyok felszámolásáért harcoltak, és egy ilyen lehetséges jobb világ eljöveteléért haltak meg. „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”  Ezek voltak Schweidel József utolsó szavai. Ez a program, az Isten Városának földi megvalósítása még mindig napirenden van. Világunk még mindig tele van léthiányosságokkal, melyek ellen kötelessége minden keresztény embernek harcolnia, akkor is, ha a cinikusok „utópiának” nevezik azt, amiért harcolunk.  

Mert a cinikusok emléke nem marad fenn, ellenben a hősöké annál inkább. A Hazájukat eláruló bérencek neveit ki tudná vajon ma megemlíteni? Nyilván a dicsőség előbb vagy utóbb az arra méltó személyeké lesz, teljenek el akár évszázadok is mire az igazság győz. Bízzunk hát az Isteni gondviselésben, de egyben tartsuk szem előtt azt is, hogy mi magunknak kell cselekednünk a világ megváltoztatásáért. „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.” Ezt mondta Nagysándor József kivégzése előtt. Aki saját akaratából nem tesz semmit annak érdekében, hogy élhetőbbé váljon környezete vagy nemzete dicsőbb legyen, annak nincsen joga panaszkodnia a gonoszság miatt. Mert országunk is olyanná vált és válik, amilyenné hagyjuk válni! 

Valóban szörnyű, amikor emberek elpazarolják életüket. Korunk kapitalista társadalma elfelejtteti az emberekkel, hogy igenis szükséges az egyéni, mindennapi teendőkön túl közösségi dolgokkal is foglalkozni. „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.” Török Ignác szavai. Amikor már globális problémákról is egyre több szó esik, már egész országok sem zárkózhatnak magukba, nemhogy egyének. Ezen a téren vissza kell térnünk ahhoz az ismerethez, mely még világos volt honvéd tábornokaink számára: az ember különös egyéni élete csak egy nálánál nagyobb általános közösségi életbe ágyazódva képzelhető el. A különös tehát csak az általános révén létezhet. Hol volt individualizmus és a kizárólag egyéni haszonelvűség a szabadságharc idején? Nyilván sehol, mert akkor egy pillanatig nem állt volna fenn az a nagyszerű egység, mely kibontakozott a magyarság körében abban az időszakban. Az aradi vértanúk magyar, német, szerb, örmény, horvát sőt, osztrák nemzetiségűek voltak.  

Még inkább magasztosabbnak látszik számunkra az aradi 13 önfeláldozása annak ismeretében, hogy hat nemzetiségből származtak és mégis, ennek ellenére egy közös Hazáért haltak meg és egy közös ügyért. Ebből is látszik, hogy azon kérdés, „ki a magyar?”, nem nemzetiségi kérdés, hanem hűség kérdése. Szükségünk van, égető szükségünk van arra a szellemiségre, mely az aradi vértanúkat késztette a halállal való szembesülésre. Egy új szellemiségre szomjazik a világ, egy új, mozgósító eszmére mely ugyanilyen mértékű odaadást képes előhívni. „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom!”.  Láhner György utolsó szavai gyertyaként loboghatnak a mai magyar ember előtt, akárcsak a többi vértanú utolsó mondata is. Hol van manapság ez a szerénység, ez az Istenhez szorosan fűződő hű szolgai viszony? Önmagunk helyett legyünk Isten és az Igazság szolgái! 

A valóságos önfeláldozás győzelmet jelent. Győzelem a félelem, győzelem a sötétség felett. „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” Damjanich János mondata. Akármilyen módon is, aki a fény felé fordítja tekintetét, azt az embert még a testi halál sem győzheti le. Katonailag győzött az ellenség a világosi fegyverletétellel, de erkölcsileg a magyarságé volt a győzelem. Mint a haladásért legkitartóbban küzdő nemzet mi tettük le utoljára a fegyvert. Mint a zsarnokságért és gyarmatosításért küzdő hatalom, Ausztria aljas módszerekkel tudott csak győzni, az Orosz Birodalom által biztosított többszörös túlerővel és nemzetiségi ellentétek szításával. A későbbi uralmukat is csak olyan módszerekkel tudta a Habsburg birodalom biztosítani, melyekre az osztrák ember nem lehet büszke. „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.” . Gróf Leiningen-Westerburg Károly utolsó szavai. És valóban a szabad országok szemében Magyarország a szabadság tündöklő csillaga lett hosszú ideig. Merjünk hát harcolni, ahogyan csak tudunk. Tegyünk érte, békésen, de erőteljesen, tegyünk azért, hogy ez az ország újra felemelkedjen, és igazán szabaddá válhasson! 

Isten úgy adja!

Köszönöm szépen figyelmüket!