Kedves Barátaim, Tisztelt Megjelentek! Mindnyájan az 1956-os forradalom emlékére gyűltünk össze. A társadalmi és egyéni önfelszabadítás szellemében több millió ember fogott össze annak idején, hogy minden értelemben szabad országban élhessenek. Hőstetteiknek aktuális üzenete van, egy olyan üzenete, mely mindaddig nem fog elévülni, amíg az általuk felvetett alternatíva meg nem valósul, míg az a gonoszság – mely ellen küzdve az 56-osok közül oly sokan adták életüket – el nem tűnik a világból.  

Ahhoz ugyanis, hogy méltóképpen megemlékezhessünk elődeinkről, tudnunk kell, hogy mi motiválta őket, hogy miért is harcoltak. Sokan úgy vélik, hogy egyedül a kommunizmus és a Kommunista Párt ellen harcoltak, mintha a vörös uralom megdöntésén kívül más céljaik nem lettek volna azoknak a bátor pesti munkásosztálybeli fiataloknak, kik tankokkal szemben puskákkal és Molotov koktélokkal vonultak a füstös utcákon.  

Ha meg akarjuk érteni múltunkat, óvakodnunk kell az ilyen népszerű leegyszerűsítésektől, melyek gyakran olyan személyek szájából hangzanak el, akik legitimálni kívánják a mai viszonyokat, mondván, hogy mivel papíron eltűnt a kommunista uralom és papíron demokráciában élünk, akármilyen korlátolt is az, el lettek érve az 56-osok célkitűzései. Ezek a személyek anyagilag is érdekeltek a fennálló nem-demokratikus társadalmi rendszer további zavartalan működésében, ezért nyilván nem véletlenül mondják, amit mondanak.

De vajon mit is akartak az 56-os forradalmárok? Furcsa módon mind a kommunisták, mind egyes mai főáramú gondolkodók pártállástól függetlenül is azt hazudják, hogy az 56-osok a kapitalizmust kívánták helyreállítani. Nézzük csak meg, mekkora ostobaság ez! Ha kapitalizmus alatt azt vesszük, hogy szabad termelők szabadon társulva, saját termelési eszközeik birtokában, függetlenül az államtól, termelhetnek és eladhatnak piaci áron, akkor ezt akarták a forradalmárok. Viszont ha kapitalizmus alatt a tőketulajdonosok szűk csoportjának a sok-sok tulajdonnélküli, bérből és fizetésből élő ember feletti uralmát értjük, akkor semmiképpen sem ezt a rendszert kívánták volna felépíteni.  

Márpedig a kapitalizmus mindenütt az utóbbi. Kapitalista társadalmakban nem lehet tömeges polgárosodás, mert a „polgár” szó a saját tulajdonnal rendelkező szabad, másnak alá nem rendelt embert jelenti. A kevesek tőkefelhalmozása kizárja azt, hogy a lakosság kis hányadán kívül kialakuljon valóban erős és szabad tulajdonosi réteg. A kommunista és szocialista tanok azt hazudták, hogy ha az általuk megszervezett állam kisemmizi a tőketulajdonosokat, majd fokozatosan átadja az eddig bérből és fizetésből élőkhöz a tulajdonjogot. Csakhogy ez nem így történt. Nem így történt, mert az állam zsákmányolta ki a hozzá alárendelt munkaerőt.

Mindkét rendszer közös jellemzője tehát, hogy egy aránylag kicsi réteg elszívja a sokmillió  értékteremtő, értékalkotó emberből azt, amit ők megtermelnek. Az ilyen élősdiség ellen nemcsak fegyverrel harcolt a magyar nép, hanem a katonai vereség után is, 1956 decemberéig sztrájkokkal igyekeztek munkástanácsokba szerveződött munkások megvédeni országszerte Kádárral szemben jogaikat. Világosan kiderül a munkások által megszervezett, alulról felfelé építkező szervek közleményeiből, hogy miért is harcoltak valójában. 1956. december 7-én keletkezett a Nagybudapesti Központi Munkástanács alábbi közleménye, amikor már nyíltan igyekezett a központi hatalom immár nem katonailag, hanem politikailag szétverni a Forradalom során létrejött szerveződéseket: 

„Az október 23-át követő események után az üzemekben megalakultak az üzemi tanácsok, amelyek kezükbe vették az üzemek gazdasági életének helyi irányítását. 

(....) az üzemi munkástanácsok magukra hagyatkozva próbálnak megbirkózni a súlyos gazdasági feladatokkal. Ezekben a hetekben a hatalmasra felduzzasztott minisztériumi apparátusok nem tettek és még ma sem tesznek egyebet, mint a saját, de a magyar nép által nem kívánt intézményüket szervezik.  

Mit tettek és mivel támogatták a minisztériumok az üzemi munkástanácsokat? Határozottan leszögezhetjük: semmivel! Sőt, közülük egyesek titkon remélik, hogy az üzemi munkástanácsok, küzdve a jelenlegi gazdasági nehézségekkel lejáratják magukat.  

A munkástanácsok túltették magukat a minisztériumok tétlenségén. Ezért az ország gazdasági helyzetének további megszilárdítása, valamint az üzemek közötti tervszerű munka megindítása érdekében, alulról-jövő kezdeményezés eredményeként az alábbiakat javasoljuk:”

Majd folytatja a szöveg egy olyan radikálisan demokratikus programtervezettel, melyet a lokalizáció jelszóval lehetne leginkább leírni. A termelést minden részletében a munkástanácsok által választott helyi képviseleti szervek, kamarák irányították volna. Ezek, Országos Iparkamarákba egyesülve az Országgyűlésbe is küldtek volna képviselőket. Így a mezőgazdaság területén is választott, területi alapon megszervezett paraszttanácsok hozták volna a lényeges gazdasági döntéseket helyi szinten. Az állam, a Nagybudapesti Központi Munkástanács és az azt alkotó munkások elgondolása szerint csupán felügyeleti szerepre korlátozódott volna.  

Természetesen ez nem valósulhatott meg, de mégiscsak bebizonyítja a Forradalom társadalmi jellegét. Örökké büszkék lehetünk hőseinkre, mert nem ellenforradalmat csináltak, nem múlt-néző szemlélettel küzdöttek fegyverrel, majd hónapokon át békés módszerekkel, hanem határozottan előre néztek, egy lehetséges jövő felé, mely magasabb rendű lett volna, mint a kommunizmus és, merem állítani, egészen más lett volna, mint a jelen.

Így az Egyetemi Nyomda alkalmazottjai által szervezett munkástanács október 30-án közzétett követelései is, a független külpolitika, a demokrácia és az államtól független szakszervezetek engedélyezése mellett a következőkből álltak: 

„4. A gyárak, a bányák legyenek valóban a munkásoké. Gyárat, földet tőkésnek vissza nem adunk. Üzemeink igazgatását a szabadon választott munkástanácsokra kell bízni. 

5. Szüntesse meg a kormány a kiszipolyozó normákat. Gazdasági lehetőségeinkhez mérten emelje fel az alacsony béreket és nyugdíjakat.”

1956 igazi hajtóereje a munkából  élők öntudatos felkelése volt. A kommunisták rögtön nem tudtak mit kezdeni a politikai hatalom visszaszerzése után, mert a gazdaság a gazdaságban dolgozó lakosság kezében volt és folyamatos sztrájkokkal fogadta a hazaáruló bábkormány tevékenységét. Kénytelenek voltak eleinte kibékülni azzal a ténnyel, hogy a gazdaságirányítás kicsúszott a kezeik alól. Az alábbi röpcédula november 17-én keletkezett, a Magyar Forradalmi Ifjúság nevű szervezet meglehetősen optimista felhívását tartalmazza: 

„GYŐZÖTT A SZTRÁJK! 

Kádárék azzal kezdték, hogy fasiszták, ellenforradalmárok gyilkolnak Magyarországon. Ma már egészen más nótát fújnak.

Mi történt? Kádár talán belátta, hogy rossz úton jár, s mától kezdve jó fiú lesz? Nem! Kádár és társai kénytelenek visszavonulni. Ezt a visszavonulást az ÁLTALÁNOS SZTRÁJKKAL kényszerítettük ki.

Az általános sztrájkkal lépésről-lépésre szorítjuk vissza elnyomóinkat és végül is kivívjuk a szabad, független Magyarországot. SZTRÁJK TOVÁBB!”

Hogy nem sikerült új társadalmat létrehozni, az nem kell, hogy elkeserítsen minket. A gondolkodó  keresztény embernek erőt adhat néha a szabad elmélkedés. Elég csak belegondolnunk, hogy ha létezett volna ez a nagyszerű összefogás és öntudat a magyar emberek között 1989-ben, mennyivel másképpen zajlódhattak volna az események. Elég csak belegondolnunk abba, hogy milyen sors vár a magyar népre, ha az elit azt művelheti itt, amit csak akar. Az már önmagában késztetést adhat a cselekvésre.  

Az egyre jobban integrált világtársadalomban a globális nagytőkés réteg öntudatos és összetartó. A G8-as találkozók és a Világgazdasági Fórum szemléltetik, hogy a világuralkodók között létezik egyféle összefogás, még akkor is, ha számos nézeteltérés van közöttük. A munka világa ellenben szétaprózódott és atomizált, az újabb munkafolyamatoknak is köszönthetően, melyek megkönnyítik a termelést felülről-irányítók dolgát. Lehetséges, hogy azok a módszerek, melyekkel harcoltak a magyar alkalmazottak 1956-ben, elavultak. Lehetséges, hogy munkástanácsokat olyan formában, ahogyan működtek Magyarországon csak egy, jelentős nehéziparral rendelkező országban lehetne megszervezni, de ez önmagában nem jelenti azt, hogy egy alulról felfelé építkező társadalom gondolata elavult lenne.  

Ebben az időszakban, amikor a hatalom egyre inkább központosul, amikor már nyíltan szó  van egy világkormány létrehozásáról, szükségünk is van ilyen gondolatokra. Egyedül akkor lesz kezelhető valamennyi társadalmi, ökológiai és politikai probléma, ha a döntések által érintett és a termelésben érdekelt emberek fogják hozni a lényeges döntéseket. Tönkre fog menni országunk és el fog pusztulni a világ, ha a kevesek határtalan mohósága, illetve hatalomvágya győz. A huszadik század folyamán először diktatúrák szabotálták nemzetünk jövőjét, most meg a tömeget ugyancsak kizáró áldemokrácia teszi ugyanezt. 56-nak méltó emlékműve volna egy valóban demokratikus világ,

“mert ahol zsarnokság van, 
minden hiában, 
e dal is, az ilyen hű, 
akármilyen mű, mert ott áll 
eleve sírodnál, 
ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”

Köszönöm figyelmüket!