Nagy szeretettel köszöntöm a jelenlévőket a Váralja Szövetség március 15-i megemlékezésén. Azért jöttünk el ide a Bem térre, hogy lerójuk kegyeletünket nemzetünk hősei előtt, akik mertek áldozatot hozni és cselekedni hazájuk érdekében. 

Engedjék meg nekem, mint fiatalnak és mint a Váralja Szövetség elnökségi tagjának, hogy megosszam gondolataimat a forradalomról és mai jelentőségéről az ifjúság szemszögéből. A Váralja Szövetség egy ifjúsági kezdeményezésű, nemzeti-érzelmű civil szervezet, mely minden cselekedetével a magyar nép és az összes kárpát-medencei nép ügyét igyekszik szolgálni alázatosan és hűen nemzetünk ezeréves múltjához. 

Azért vagyunk ma itt, mert ennek a dicső hagyománynak az egyik tetőpontjának tekintjük ’48-at. Ritkán volt a történelemben még egy olyan korszak, mikor oly mértékű egységben cselekedett volna a magyarság. Mert közös érdeke minden magyarnak a szuverenitás. Minden magyarban lángolt a szabadságvágy szent tüze, Kossuthtól a Márciusi Ifjakon át egészen az egyszerű közkatonákig, mindenki tudta, hogy mi a cél. 

Az 1848-as forradalom nem volt előzmények nélküli. 1526 után került Magyarország tartósan idegen uralom alá. Kezdetben a török és az osztrák közötti mentsvár szerepét az Erdélyi Fejedelemség töltötte be egészen a 17. század végéig. A török kiűzése magyar szempontból azonban nem volt egyéb, mint az egyik elnyomásból a másikba való sodródás. 

A hosszú évtizedek, évszázadok rabsága azonban lassan-lassan őrlődött a magyarságban, míg a 19. század elejére kezdett a felszínre kerülni. A reformkor politikusai egyre kevésbé voltak kollaboránsok a császári hatalommal. Az 1847-es utolsó pozsonyi országgyűlés már jól mutatta a helyzet tarthatatlanságát. A Bécsből pénzelt Konzervatív Párt és a hazafias Ellenzéki Kör áthidalhatatlan különbözőséget mutatott.  

Úgy nézett ki, vér nélkül sikerült azt kivívni, amire 1526 óta ez a meggyötört, szerencsétlen sorsú nemzet vágyódott. Mégis, a független Magyarország gondolatába a bécsi udvar nehezen törődött bele. Mint a falat kenyér, úgy kellett a császárnak a magyarországi nemzetiségek fellázadása, amely először békés jellegű volt. Jellemző, hogy az alapproblémát mindenütt a jobbágyfelszabadítás késedelmes megtörténte jelentette, s nem holmi etnikai szeparatizmus. Mégis, az osztrákok ezeket a lázadozó nemzetiségieket anyagilag is támogatták, s arra sarkallták őket, hogy forduljanak szembe a magyarokkal, márpedig a békés együttműködés jobban szolgálta volna érdekeiket.

Meg kellett szabadulni az évszázados elnyomástól és kizsákmányolástól, az idegenek uralmától. Hogy ez nem sikerült, tragédia volt. De reményt is adhat számunkra. Tudhatja ez a magyar nép, hogy képes nagy dolgokra. Képesek vagyunk világbirodalmakkal szembemenni, képesek vagyunk a harcra. Képesek vagyunk győzni is, ahogyan Bem József is megmutatta. 

Bizony, magyar testvéreim, mai szemmel nézve semmit sem veszített ’48 érvényességéből. A Batthyány kormány lényegi célkitűzései és a Márciusi Ifjak követelései ma is váratnak a megvalósításra. A mindenkori magyar kormány példaképe lehetne Kossuth Lajos pénzügyi politikája például, mely megcélozta a valóban szuverén magyar hitelezési és pénzkibocsátási rendszer létrehozását, mely a magyar vállalkozásokat segítette volna. Példaképe lehetne a mindenkori magyar külpolitikának Kossuth eszmerendszere, mely a Kárpát-medence demokratikus, alulról szerveződő egységét célozta meg, egy olyan egységét, melyben nem egy nemzetiség kényszeríti rá elképzeléseit a többire, hanem egy olyanét, mely közös megegyezésükből jött volna létre. Bem példa arra, hogy az együttműködés nem függ etnikai hovatartozástól. 

Csakis hiteles politikusok orvosolhatják a régió közös problémáit. De még fontosabb a köznép alulról-felfelé ható cselekvése. Cselekvésképtelen és egymással ellenséges viszonyban álló polgárok nem fognak jövőt építeni. Régi értékeinket sem fogjuk tudni oly módon megvédeni. Akikből hiányzik a hit és a hazafiság, azok legfeljebb felemás és nemkívánatos eredményeket fognak elérni. 1848-ban nemcsak Kossuth Lajos cselekedett, hanem mögötte több millió ember sorakozott. Hogy a magyarság elbukott, az az önhibáján kívüli tényezőknek volt köszönthető. Az osztrákok és az oroszok erőfölénye túl nagynak bizonyult. A Habsburg bomlasztásnak köszönthetően számos kárpát-medencei kisebbség is a magyarok ellen fordult már a szabadságharcot megelőzően, tehát a győzelem esélye eleve csekély volt.

De ha nem mertek volna dicső eleink harcolni az igazságért, nem emlékeznénk meg róluk oly nagy tisztelettel ma. Az ember életét cselekedetei jellemzik. Hogy valaki milyen ember volt, az nem onnét derül ki, hogy mennyi tárgyaláson vett részt, vagy hogy mennyi gonosz tettet nem követett el. Ellenkezőleg, az embert az jellemzi, legyen honatya vagy egy egyszerű irodai alkalmazott, hogy milyen következetesen állt ki szélesebb közössége érdekei mellett. A mércét magasan kell tartanunk nekünk, magyaroknak, mert a szabadságharc hősei a lehető legmagasabbra helyezték azt tetteikkel. 

Fontosnak tartjuk a közösség emlékezetének a felelevenítését. A közösség érdeke az egyén érdeke, mi ezt valljuk, és meggyőződésünk, hogy a ’48-as forradalmári nemzedék is így gondolta. Azért tömörülnek egyének nemzetekbe, mert önérdekük fűződik hozzá. A magyarság létérdeke az összefogás nagy közös ügyek érdekében és helyi ügyekben. Meggyőződésünk, hogy a kárpát-medencei nemzetiségek érdeke is egy nagyobb egységben rejlik, mert ez általános törvény. Feltéve, ha a szövetkezés tagjai egyenrangúak és tisztelettel viszonyulnak egymáshoz. Gyakran célt tévesztünk, gyakran veszekszünk, ám sosem szabad elfelejtenünk, hogy együtt kell élnünk a Föld e területén, legyünk akármilyen különbözőek is. 

Ahhoz, hogy értékelhesse az átlagember azt a közösséget, melynek tagja, fontos ismernie annak a közösségnek a múltját. ’48 szerves részét képezi múltunknak, méghozzá olyan részét, melyre mindnyájan büszkék lehetünk. Múltunkból merítve, hagyományainkra építkezve mehetünk előre reményteli szívvel és buzgó lélekkel, új viharos idők felhői alatt is, mint kárpát-medenceiek és szabad nép. Sosem fogunk elveszni, ha hűek maradunk és ápoljuk elődeink emlékét. Lélektani erőt adhat minden magyar számára az a tény, hogy ősei is szembenéztek kihívásokkal, olykor legyőzhetetlen kihívásokkal, mert még mindig létezik magyar nemzet, a hosszú századok pusztításai ellenére.

Úgy gondolom, hogy március 15-ét elsősorban a remény ünnepeként kell felfognunk. Akármilyen sötét időkben élünk vagy élni fogunk, jönni kell és jönni fog egy jobb kor, egy igazságos, emberbarát világ hol minden nép és minden nemzet egyenjogú, és minden ember érdemei alapján érvényesül. Ezt akarták annak idején, azon a kora tavaszi napon. Ne adjuk fel álmukat, ne nyugodjunk, míg nem lesz az álomból valóság! 

Előre Magyarország, Előre Váralja!

Köszönöm Szépen Figyelmüket!