Az időről és a felelősségről…

Valamikor, még az idők kezdetén, ahol Föld és Ég összeért élt egy ember. Egyszerű lélek volt, becsületre és alázatosságra nevelték. Közösségének tagjai vadásznak szánták, mint minden ereje teljében lévő férfiút a faluban, de őt csak egyetlen dolog érdekelte, izgatta: az idő. Nem hagyta nyugodni a halál gondolata, az idő múlása. Életét arra tette föl, hogy elkapja az időt és az örökkévalóság fiává váljon. Már egész fiatal korában útra kelt, hogy felkeressen mindent és mindenkit, aki tud valamit e megfoghatatlan úrról. Felkereste a hegyeket, a bölcs hegyeket, akik sokat láttak, de nem voltak elég idősek, nem találkoztak az idővel. Felkereste a folyót, melynek vize még nem apadt ki a történelem során, de ő sem tudott segíteni. Felkereste az eget, aki mindent látott, de az időt ő sem ismerte. Megfáradtan, bánatosan tért haza kicsiny falujába. Megdöbbenten tapasztalta, hogy már nem volt ugyanaz, mint amikor elhagyta. Nem látott ismerős arcokat, elnyelte őket a föld, nem látta a tűz mellett üldögélő vadászokat, a padokon hímző angyalszemű lányokat, és a mezőn, melyen egyszerű viskója állt, új, nagyobb házak épültek. Az erdő fáit kivágták, nem csicseregtek már az egykor oly kedves kismadarak sem. Eltűnt a falu barátságos, ismerős hangulata, megváltozott minden. Ekkor tekintett először végig önmagán: kezei ráncosak és soványak voltak, haját megfogta már a dér. Hirtelen nagyon gyengének és betegnek érezte magát, letörtnek, de legfőképpen idegennek, távolinak. Ekkor döbbent rá, hogy az idő itt járt a falujában. Mindvégig a háta mögött volt, a nyomában. Ott loholt vele, de nem vette észre, nem tapasztalta. Az idő kijátszotta, megszégyenítette. Most itt áll semmi nélkül, egy idegen világban egy letűnt kor gyermekeként. Nem tett semmit életében, amiért emléke tovább élhetne, az idő eltörli lassan, de biztosan!

A végidőket éljük, ez kétségtelen. Egy zakatoló vonat ablakán keresztül nézzük világunkat. Látjuk a fákat, az erdőt, ahogy elsuhan mellettünk. Látjuk a mezőt, ahogy tarkán virít a sínek mellet, de nem látjuk rajta a virágokat. Képtelenek vagyunk megkülönböztetni a növényeket. Az egész egy nagy színkavalkád. De a vonat csak robog, a színek összefolynak, az erdő egyetlen zöld folttá válik. Képesek vagyunk látni, de nem tudunk, sőt elfelejtünk érezni, lassan lelki szemünk is elveszti egykor oly tiszta fényét.

A XXI. századot méltán nevezhetjük a globalizáció, az ember, és a pusztulás századának is. Mára megérett az, amit az emberiség évezredek óta próbált megvalósítani, kivitelezni. Kényelemben élünk, teljes mértékben kihasználjuk környezetünket, igába hajtjuk a természetet, ellenben megfékezzük azt. Az emberi önzőség testet öltött napjainkban. Csak mi vagyunk a fontos, magunk javára cselekszünk (habár gyakran nem tudjuk mi jó nekünk), otthonunk, a Föld is közömbös lett számunkra (mert úgyis elhagyjuk előbb-utóbb), rideggé válunk, gyakran egy eszmének élünk. Bábok vagyunk egy világméretű „ki nevet a végén” játékban.

Korunk egyik legmeghatározóbb alkotóeleme az idő. Pedig ellenünk dolgozik, ezt a Szentírás is megmondta. Eleink számára az idő csak egy mellékes, kevésbé fontos eleme volt az életnek. Egyszerűen nem foglakoztak vele, nem éltek, nem dolgoztak neki. Élték szerény, békés életüket, kölcsönösen segítve egymást a természettel. Persze az idő ott volt közöttük, és akinek éjfélt ütött az órája, elvitte magával. De az élet nem állt meg. Ez a körforgás harmóniát teremtett. A Nappal keltek, és vele tértek nyugovóra. Érezték és értették az időt. Megtanultak bánni vele.

Manapság minden az ellenkezőjére fordult. Nem változott semmi, csak felborult, megfordult a világ. Elvesztettük azt a tudást, melyek őseink már nagyon régen megszereztek, és reánk hagytak. Az idő, ez a megfoghatatlan tünemény lassan, erőszakosan életünk meghatározó részévé vált. Mindennapjainkat versenyfutóként tengetjük. Pedig az időt nem lehet lefutni. A médiából (a televízióból, rádióból, újságokból) csak azt halljuk: MOST, AZONNAL, IDŐT TAKARÍTHAT MEG, IDŐT SPÓROLHAT, HÁZHOZ MEGY. Pedig a gyorsaság sosem vezet jóra, van, hogy a hosszabb út a járhatóbb. Ezt már megtanulhattuk a történelemből is: Egy-egy elhamarkodott, esetleg a szűkös időkorlát miatt gyorsan kivitelezett katonai hadművelet katasztrófához vezethet, és gyakran vezetett is (de ez most mellékes). A „faster-faster” leghangosabb és legerőszakosabb szolgája, (ahogy már említettem) a média. Természetesen ez a dolog magától értetődő, hiszen a tömegmanipulálási eszközök nagy része az időforgalmazók kezében van. Ők azok az emberek, kiknek bábjai vagyunk, akik hazánkat irányítják (vagy irányítani fogják), akiknek kezében van a hatalom és a pénz. Kereskednek az idővel, de nem a sajátjukkal. Belehajszolnak minket egy labirintusba, melynek falai üvegből készültek. Átengedik a fényt, de a Napot nem látjuk, nem láthatjuk. Őket sem látjuk, de tudjuk, hogy léteznek (akárcsak a Nap).

A hazán sem lehet gyorsan, kapkodva segíteni. Az orvos sem percekig van a műtőben, hanem hosszú, súlyos órákig. Gondosan felállított diagnózis alapján, biztosan, precízen végzi az operációt, nem sürgetik, nem kapkod. Az orvostudomány is több száz, sőt több ezer éves tapasztalattal rendelkezik (ez esetben a mi orvosi szakkönyvünk maga a történetírás). Így sokkal nagyobb az esély, hogy a beteg épen és egészségesen hagyja el a kórházat. Hogy lehet segíteni egy meggyalázott, porba tiport nemzeten? Erre is, mint minden másra találunk gyógyírt a történelem füves könyvében. Az első, és talán a legfontosabb (ma is, csakúgy, mint mindenkoron) a hit. Nem szabad feladni, elkeseredni. Össze kell fogni ezt a megalázott, szétvert nemzetet, mert közös akarat nélkül nincs jövő. Nem az a fontos, mennyi idő alatt húzzuk ki nemzetünket a gödörből, hanem az, hogy milyen módon, milyen hittel. Ismét visszatérek a csatákhoz (de csak mert jó szemléltetőeszköz). Egy kidolgozott haditerv sikere nem a napok számán múlik, és az előre látható halottak megbecsülésén, hanem az embereken, akik kivitelezik. Végtelen bánattal tölt el, hogy a hajdan oly erős magyar, képtelen összefogni, egy zászló (mégpedig a szabadság zászlaja) alatt, és megszabadítani drága hazánkat a rátelepedett penésztől, mocsoktól. Pedig nem tagadhatjuk, kiálltuk az idők próbáját, és még mindig! Itt vagyunk a történelem színpadán. A pesszimisták gyakran mondogatják, hogy a magyar nemzet is végnapjait éli, de nem szabad így gondolkodnunk! Nagyobb gödörből is kimászott már e nép, mert minden szakadék alján van egy kötél, ami arra hivatott, hogy felkapaszkodjunk rajta! Tartsunk magunkat ehhez, és ne keseredjünk el! Ragadjuk meg azt a kötelet!

Ne az időnk múlását nézzük, hanem tetteink számát, amivel hozzájárultunk egy élhetőbb világ, jobb élet megteremtéséhez. Üres kézzel jöttünk e Földre, és ugyanígy fogjuk elhagyni. Csak az marad itt, amit alkottunk, mely életünket hasznossá tette. Nézzünk mélyen magunkba, és vessünk számot eddigi életünkkel. Kapcsoljunk ki egy pillanatra, járjunk egyet a természetben, érezzük a fák, a virágok, az állatok lelkét, érezzük (értsük) meg végre, hogy felelősek vagyunk mindenért, ami körülvesz és körül fog venni minket az idők végezetéig!

                                                                                                                            Kiss.Bence.Álmos.

[Vissza a lap tetejére]

Váralja Szövetség ©