Valahol a tarka mezőn…

Valahol a tarka mezőn, élénk színekben pompázó virágok között élt egy kis gyapjas, pihekönnyű Árvalányhaj. Vidáman lobogott a szeleknek, bár törékeny, gyenge teremtés volt, büszkén tűrte az esőt, a vihart. Virágzáskor világnak eresztette magvait, melyek messze repültek a szelek szárnyán, mint megannyi kicsi hajszál. Amikor földet ért, erősen beékelte magát a talajba, és ismét tűrte a szeszélyes fuvallatok, förgetegek játékát, élvezte a szabadságot. De jött az ember, és megművelte a földet, kiirtotta a rét növényeit, virágait, köztük az árvalányhajat is. Később a felszántott föld haszontalannak bizonyult és ismét ellepte a búzavirág, a réti boglárka, és a kakukkfű bódító illatát messze hordta a szél. De az árvalányhaj nem talált otthont a felszántott földben, nem tudott megélni az új, tápanyag dús földgöröngyökön. Habár meghajolt a természetnek, az ember kaszája hóhérja lett e gyönge mezei parókának. Elporladt kőzeteken, meszes homokon volt az ő igazi otthona, ahol szabadon loboghatott az idők fuvallatain.

A mező szélén álló vaskos tölgy sem járt jobban. Habár fügét mutatott a szélnek, állta a viharokat és a telet, a húsát rágó férgek ellen nem tudott mit tenni. Hajdan erős gyökerei melyek behálózták a földet, szilárd talajt biztosítva óriási, szerteágazó koronájának, száradni kezdtek. Törzse, mely büszkén állt a legelő szélén, védelmet és árnyékot nyújtva a rét vadjainak megkorhadt, kifakult. Meghajlott az egykor erőt és időtlenséget sugárzó tölgyfa. De a madarak, a vadak, melyeknek éveken át otthont és menedéket nyújtott a segítségére siettek. Az őz lelegelte a törzset erősen szorító, szinte már fojtó gazt, a fakopáncs, kinek egykor fészke volt az erős ágak közén megszabadította az öreg tölgyet a férgektől. Mikor a fa minden erejét latba vetve ismét virágot hozott megjelent az ember, a tölgy pedig útban volt. Fűrésszel, fejszével esett neki, és a törzsből csakhamar csonk lett. Akárhogy próbálta, a megtiport csutakot nem tudta kiemelni a földből. Egy ideig próbálkozott, majd feladta és továbbállt. A fa tovább élt a föld alatt, lélegzett, és teljes erejével ragaszkodott otthonához, ahová kismag korában fújta a szél. Bár a tölgy nem nőtt ki újra, magvait, melyeket a szél szertehordott, a határban kihajtottak. Körbevették a csonkot, mintegy emléket, mementót állítva tiszteletére… És ekkor a magányos fa levágott törzséből egy fiatal, zsenge hajtás bújt ki, és reménykedve tekintett ismét a Nap felé, akárcsak hajtás korában.

Legyen generációnk a büszke tölgy utódja, és óvakodjunk minden szélnek meghajló árvalányhaj lenni. Hiába tűnik el lábunk alól szent hazánk földje, hiába próbálnak minket kivágni, szívünkben ott lapul a tettvágy, s ez által lelkiismeretünk testet ölt kezünk munkájában.

Ebben a globalizált, rohanó világban, melyben az emberi sötétség és értelmetlenség a virágkorát éli, ahol a média váltotta fel az „atyai szót”, hol mindenki tudja jogait, de kötelességeit nem, mikor értelmiséginek és magyarnak lenni szégyen, elgondolkozunk, végiggondoljuk életünket, számot vetünk cselekedeteinkkel. Mára az erkölcs, az emberség, a kötelesség-és a felelősségtudat kiszorult életünkből. Az emberi önzőség reneszánszát éli. Világunk a szélsőségek felé kacsingat, az emberek eszmék falai mögött próbálják lelküket és lelkiismeretüket nyugtatni, egy irányzat sűrű erdejében keresnek értelmet létezésüknek… sikertelenül. Drasztikus eszközökkel próbálják menteni a menthetőt, de nem sejtik, hogy ezzel elássák, megcsonkítják azt. A szélsőség, szélsőséget, az erőszak erőszakot szül.

Létezett valaha egy város közvetlenül az azúrkék tenger mellett. Polgárai kereskedelemmel foglalkoztak, finom kelméket, illatos fűszereket szállítottak távoli földek, vidékek lakói számára. Történt egyszer, hogy három kalmár fogadást kötött, ki tudja a megrendelt árut minél hamarabb sértetlenül a célhoz juttatni. Miután hitelesítették szavukat nyomban hajóra szálltak. Az első kereskedő így okoskodott: ha szorosan a part mellett hajózunk, nem kerülünk viharba és a szállítmány is sértetlenül célba ér. Ez a gondolat lett a veszte. Nemsokára matrózainak igen partközeli élményben lett részük. A sziget keskeny öblében megbúvó kalózhajó hamar észrevette a zátonyokat kerülgető, vánszorgó vitorlást és kirabolta azt.

A második kalmár így tűnődött: Ha mélyen a nyílt tengeren hajózom, nem támadnak meg az útonállók, így hamar elérem célomat, megnyerem a versenyt. Az ő tervét viszont a természet akarata vágta sutba. Fregattja viharba keveredett. Az eső hevesen verte a fedélzetet, az egyre erősödő hullámok szüntelen rohama pedig megtépázta a hajótestet. Leszakadt a tat, apró lékek jelentek meg mindenütt. A rakomány többségét elmosta a víz, a legénységet pedig távoli vizekre sodorta az áradat.

A harmadik kereskedő a városban maradt, és egyik barátjára, egy sokat megélt tengeri medvére bízta a feladatot. Jobban ismerte ő a tengert, mint maga Poszeidón, ezáltal képes volt bölcsen, előrelátóan gondolkodni. Matróz volt, nem kereste a hasznot, a legbiztonságosabb és legkifizetődőbb utat, A középutat választotta. Nem vitorlázott be a nyílt tenger végtelen kékségébe, és nem követte szorosan a part vonalát sem. A hajót megkímélte a vihar, és rablók vagyonát sem gazdagították az értékes kelmék. A portéka időben, s egyúttal épen került boldog tulajdonosa kezébe.

A harmadik kereskedőt bölcsessége és elővigyázatossága mentette meg, és segítette győzelemhez.

Generációnk súlyos problémája a szélsőséges gondolkodásmód, az elvakultság, melyek egyaránt gyökeret vertek mindennapi életünkbe és politikai felfogásmódunkba. Fel kell ismernünk, hogy a középutat nem véletlenül nevezi aranynak a népi szájhagyomány, az emberi szó. Az arany értékes, nemes kincs, mely a történelem során mindig a gazdagságot, az értéket képviselte. Temérdekszer próbálták az évszázadok során előállítani, rájönni „receptjére”, mindeddig sikertelenül. Sokan kutattak utána, sok embert megbabonázott, de aki megtalálta, és élt vele, annak valamilyen formában örökre megváltozott az élete.

A mai politikai garnitúrában nincs, aki ezt a középutat volna hivatott képviselni a nép, a nemzet számára. Emberek vagyunk, hús vér lények. Isten megáldott minket érzékszervekkel, és képességet adott arra, hogy eldöntsük mi a legjobb számunkra. Van két szemünk, hogy lássunk és két fülünk, hogy halljunk. Ellenben gyakran csak az egyiket használjuk, egyoldalúan hallunk. Egyesek csak a jobbat hegyezik, arra hallanak, mások pedig a balra. De a tisztán látáshoz, a józan gondolkodáshoz szükségünk van a középre, az agyra, értelmünk kincsesházára. Egyik legfontosabb szervünk, mely fejünk, koponyánk origójában helyezkedik el, és dolgozza fel számunkra környezetünk hatásait, bonyolult és gyakran megtévesztő információit. Ésszel, értelemmel kell figyelnünk világunk történéseit, mert amit érzékszerveink közvetítenek, adnak át, azok gyakran megtévesztenek, tévútra visznek! Vonatkoztassunk el a médiától, és hagyatkozzunk megérzéseinkre, mert ezek saját lelkünk útjelző táblái!

Nem szabad, hogy életünk, lelkünk mérlegének tányérjai visszafordíthatatlanul elbillenjenek akár jobb vagy bal, kelet-vagy nyugat irányába! Mert ennek a mérlegnek egyensúlyban kell lennie lelkiismeretünkkel, értékrendünkkel, és kötelességünk tudatával.

Generációnk, kortársaink, és nem utolsó sorban mi fogjuk képviselni ennek az arannyal kirakott útnak oszlopait, egy közös álom, közös cél lobogója alatt, egy élhetőbb világ reményében!

                                                                                                                            Kiss.Bence.Álmos.

[Vissza a lap tetejére]

Váralja Szövetség ©