Egy apró gondolat a hazáról…

Mielőtt elkezdem e sorokat írni, hadd hívjam segítségül Márai Sándor két gondolatát a hazáról és az államról. Minap akadtam rá ezekre az elgondolkodtató, s némely esetben gyógyító bölcseletekre az író Füves könyv című munkájában. Szeretettel és bizalommal ajánlom mindenkinek e pompás könyvet, mert még ilyen nehéz időkben is képes egy csöpp életkedvet, és pozitív gondolatokat ébreszteni a médiától és elmerontó propagandáktól elbutult agyunkban.

„Mindegy, kik beszélnek hazád nevében. Mindegy az is, mit mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni. Te hallgass hazádra! Midig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben. Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”

„Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: „Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítelek, hogy szeresd önmagadat”. A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is. Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet személyesen is. Nem fontos, „szereted”-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te –szóval, ünnepélyesen, írásban és dobogókon –inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha-férfiasan, kidüllesztett mellel-megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon, és melled vered.”

Ez a szemelvény némiképp rávilágít a haza igazi, valós értelmére, jelentésére. Ahogy az író látta a világot, s az életről szerzett tapasztalatait próbálja áthidalni számunkra. Ezekhez a gondolatokhoz fűzöm hozzá a magam szerény világképét a hazáról, nemzetről, melyet egy letűnt kor embere ébresztett föl bennem.

Mi a haza? Valós, megfogható dolog, vagy ahogy az író mondja: egy eszme? A haza minden ember számára mást-mást jelent Az egyszerűbbek számára az otthont, a munkahelyet, családot, de sajnos olyanok is akadnak, akiknek csupán a téliszalámit, a túrórúdit, vagy a jó borokat. Az összetettebb, műveltebb emberek viszont többet látnak ennél. Ők a haza igazi, valós oldalát is látják, a megfoghatatlant, a végzetet. Azt az oldalt, ami nem csupán testüket képezi, s anyagi szükségleteikben nyilvánul meg, hanem lelkükben, szellemükben, s ez erőt ad élni, boldogulni, de legfőképpen hinni. Hinni abban, hogy nem hiába küldte Isten őket ebbe a hazába, nem véletlenül vannak itt, s mindenükkel azt szolgálják, akitől nem kaphatnak és nem is kapnak semmit, (sem dicséretet, sem kitűntetést, se védelmet az ellenségtől- ez az állam feladata). Ez az önzetlenség a hazaszeretet.

Miután Isten megteremtette e világot, s az első emberpárt, hazát készített nekik,(Tudta, hogy e nélkül nincs értelme életüknek) és elnevezte Paradicsomnak, vagy más néven Édenkertnek. Ez volt az őshaza. De az ember bűnös, s csalárd, nem volt képes betartani annak a földnek törvényeit, amit maga az Úr adott neki. Saját botorságának köszönhetően el kellett hagynia az Édenkertet, és soha nem térhetett oda vissza. De a Mindenható szerette az övéit, ezért hazát (Paradicsomot!) készített nekik a Földön is. Bábel után minden népnek, nemzetnek egyet-egyet.

Ma is a Paradicsomban élünk, csak hajlamosak vagyunk nem látni, és elsiklani a legnyilvánvalóbb dolgok felett. A Föld, sőt a Világegyetem minden népének van egy saját, az ő számára megálmodott, és létező Édenkertje, a hazája. Határait a Mindenható jelölte ki, és jaj annak, aki ezt megsérti… Minden ember a sajátjában érzi csak otthon magát, s ezt az érzést semmi sem hivatott pótolni. Élhet más népek földjén, messze szülőföldjétől, lehet kalandor, utazó, de élete alkonyán, sorsának végén hazavágyik. Meghalni csak ott szabad, ahol született az ember. Az a föld, amely életet adott neki, amelyből teremtetett, hazavárja. Ez az érzés benne van mindenkiben, aki hazájától távol készül elmenni. Érzi azt, hogy valaki várja, de nem tudja megfogalmazni, csupán haza kell térnie, s itt kell végső nyugalomra hajtania fejét. Ez az ember számára érthetetlen érzés a haza lelke. A hontalan ember csak bolyong a nagyvilágban, keresi, de nem találja helyét, nem találja békéjét, s a nyugalmat, ami otthonában körülveszi. Isten ezért adott hont, hazát nekünk, ezért adott mindenkinek egy-egy külön Paradicsomot, aki mindig, mindenkoron hazavárja, s várni fogja örökké.

Az állam és a haza nem azonos. (A hazának az a legjobb, ha az állam őt szolgálja, bár ez manapság sajnos ritka eset). Ahogy az író is írja az állam csupán egy eszme. Nagyon sok honfitársunk nem találja helyét hazájában, nem ért meg olyannyira, nincs benne annyi bölcsesség, belátás, hogy értékelje ezt a csodálatos ajándékot. Ez okból próbál eszmékbe kapaszkodni, s még akkor sem engedi el azt, amikor már lejárt az ideje. Dicsőséget, hatalmat akar, a haza nevében cselekszik a saját javára, önző érdekeit egy eszmével azonosítva próbálja csúcsra vinni. Veszélyes az ilyen ember, de nem róhatjuk fel neki, mert nem értené meg. Talán valahol máskor, egy másik életben…talán. Hogy mit tehetünk ellene? Ez egy nagyon bonyolult kérdés. Valójában csupán annyit, hogy nem adunk neki alkalmat, okot arra, hogy „szolgálhassa” hazáját. Minden élete teljében lévő férfiú meg akarja váltani a világot, szolgálni, védeni akarja hazáját, népét. Ez nagyon bíztató, ellenben veszélyes dolog is. Nagyon keskeny a határ a két dolog között. Biztos vagy benne, hogy hazádat szolgálod és nem az államot? Azt hiszed néped javára cselekszel, holott abban az útvesztőben kerengsz, amit a hazátlanok állítottak számodra az állam érdekében. Mérlegelni kell minden esetben, és bölcsen, körültekintően járni el annak érdekében, hogy legjobb tudásod és hited szerint, önzetlenül, becsülettel szolgáld hazádat, amit a te Uradtól kaptál fogantatásod pillanatában, s a te feladatod megőrizni a későbbi nemzedékek számára!

„Hass, Alkoss, Gyarapíts, s a haza fényre derül”! – Kölcsey Ferenc

  Kiss. Bence. Álmos.

[Vissza a lap tetejére]

Váralja Szövetség ©