A magyar falu és a "pesti ember" esete

Amikor a pesti ember a magyar faluról hall valami hírt, televízióban, újságban, jobb esetben egy könyvben, arra gondol, tudja is, miről olvas. S amikor elutazik a Hortobágyra, hogy megnézze azt, amit olvasott, végigszáguld az autópályán, közben éppen egy lap-toppal tölti az idejét, mert szerinte a táj olyannyira unalmas, hogy meg lehet őrülni tőle a klímás Audiban. Vagy más esetben a Suzukiban ülve, valamivel lassabban robogva, egy bulvárújság giccses hasábjaitól válik egyre primitívebbé. A kocsi lassít, s megáll. A pesti ember barátnőstül, ha éppen van, kilépked, s betévelyeg egy teljesen felújított hortobágyi panzióba, ami talán már egyenesen a turistáknak épülhetett. Az udvaron gyönyörű pázsit, kövér marhák, vagyis szürkegulyák heverésznek a nyári melegben, az istálló szépen kimeszelve tündököl az ég kékje alatt. A városi ember körülnéz, a gazda körbevezeti a turizmus bevételeiből fenntartott épületegységben, s az idegen ember megtekintheti a gyönyörűen tartott lovakat, a jóléttől zsírcsepp-alakúra megdagadt pulykákat, válogatott tollazatú kendermagosokat. Eztán a pesti ember bezabál a halászléből, csobban a házhoz tartozó úszómedencében, majd átfityeg a szaunához. Másnap felölti ruháját, kipróbálja a gazdasághoz felépített golfpályát, beszáll gépjárművébe, s hazamegy. S amikor újra felbukkan a szó az újságban, hogy Hortobágy, mosoly dagad nagy arcán, s önmagát meghazudtolva kipöfögi, hogy „ismerem”. 
 

Természetesen a pesti ember szókapcsolata alatt nem általánosítani szerettem volna, s nem azt állítani, hogy a pestiek mind és csak a pestiek ilyenek. Ezzel ugyanis én sem értek egyet. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy a szónál maradva a pesti típusú emberek valósághoz való kapcsolata mennyire áttetsző. Egyébként is megjegyzem, a Hortobágyra irányuló látogatások a pestiek körében nem túl gyakoriak, még ilyen szinten sem, de a szemléletes példa kedvéért ezt választottam.  
 

Visszatérve az újsághoz. Néha hallunk róla, hogy ebben-abban a nevében legfeljebb hallásból, de inkább úgy sem ismerős, Isten háta mögötti faluban bizony tönkrement a gazdaság, s a vircsaft összeomlásra van ítélve. Ezt a pesti ember nem hallja meg, hiszen „ugyan már, kit érdekel az a nyomódott falu ott az Alföldön”. Esetleg azt mondja, „a falu egy ódivatú marhaság, már évezredekkel ezelőtt találták ki, itt lenne az idő, hogy fejlődjünk egy picikét, aki nem költözik lakóparkba, az egy idióta.”  
 

A mi pesti emberünk közben feladja Üllői úti lakását, mert elege van a zajból, porból, meg nem szűnő forgalomból, a szmogból, utcai sárból, bűzből, és a város minden kellemetlenségéből. Talán a nagy, hortobágyi tapasztalatok biztatják arra, hogy ő is falusivá váljon. Vagyis az általa elképzelt falusi státuszba. Valahol az agglomerációban kinéztek egy „falut”, ahol egyébként tízezrek laknak, ott is egy szuper lakóparkot, amit éppen most épített egy angolszász beruházó. Ez olyan igazi Budapest-környéki falu, a templomon kívül mindent utólag építettek oda, s lassan már nincs az az indikátor, ami képes volna a régi lakosok, a valódi falusiak leszármazottainak a kimutatására. Amikor a pesti ember éppen kozmetikusától sietett haza az Örs vezér terén, szórólapot nyomtak a kezébe. Zsebre vágta, s otthon megnézte a papírt. Úgy döntött éppen aktuális barátnőjével, hogy szerinte milyen menő lenne lakóparkban élni. 
 

A pesti ember lakást cserélt, s azt hitte magáról, ő már falusivá vált. Belépett a modern lakóépületbe, az udvaron bizsergő zöld pázsit és kerek lombú kínai díszbokrok fogadták, esetleg egy-egy szintén tájidegen – „vágott szemű” – toboztermővel. Az ajtó gombnyomásra nyílott előtte, s belépett a hűtött házba, ahonnan mit sem érezni a nyári kánikulából. A légkondicionáló enyhe zümmögése fogadta az új lakosokat, valamint egy vadonatúj, valahol Hollandiában megálmodott lakásbelső. Szoba, konyha, nappali, szauna, stb. Beköltöztek, vettek egy padlócirkáló kutyust, ami hogy még véletlenül se legyen koszos, ki nem léphet az ajtón. Ja és a barátnő cicust is akart. Amikor már meg volt a 3D-s plazma TV és a komputer, előfizették az összes létező napilapot és sztármagazint, mert itt a lakóparkban ez dukál. 
 

Nem sokkal ezután osztálytalálkozón járt a pesti ember. Mindenkinek elújságolta, hogy ebből a bűzös városból elköltözött, s ő már bizony faluban lakik. Ő tudja, mi a vidéki élet. Reggel 10 órakor felkelni a holland franciaágyban, letusolni a legmárkásabb angol szappanban, aztán beülni egy picikét a jakuzziba, beszaladni a „falu” központjába az éppen megnyitott XY hipermarketbe soppingolni. Ja, és délután háromkor hazajönni, betenni a mikróba az előrecsomagolt dán csirkét, amit gép nevel fel, s ami magától készül el, aztán pedig jót zabálni. És ledőlni a heverőbe, csobbanni a kerti medencében, aztán szaunázni egy nagyot. Este usgyé be a városba valami francia vendéglőbe, esetleg egy szolárrium-házba. 
 

A pesti ember egyszer mégis úgy érezte, sok szabadideje van, s ráér olvasgatni. Hát fogta, sorra vette az újságokat. S amikor már minden bulvársztorit előröl hátra tudott, ráfanyalodott az országról, vagyis saját magunkról szóló dolgokra is. Felcsapta az egyik nagy, szürke, barátságtalan napilapot, majd olvasni kezdett. Hát bizony a számára nem sok érdekeset rejtettek a komor, szürke sorok: betűt betű követett. Mégis, az egyik cikk aztán végül olvasásra bírta a pesti embert: a címben azt írták, bajban a magyar falu. Eztán az újságíró, aki valamivel jobban értekezett, helyszíni tapasztalatokkal rendelkezve beszámolt a falusi gazdák gondjairól, s megkérdezte a helybélieket. A polgármester szerint sok a munkanélküli, a falu alig 800 lakosú, nem kapnak pénzt sehonnan, puszta létezésük forog kockán. A tanító arról beszélt, hogy a gyerekek közül egyre nem járnak iskolába, s nem tanulnak. A parasztgazda azt állította, hogy elöregedett az állomány, a gépek romlanak, az állatokat nem bírja eltartani, s a termés is kedvezőtlen. Azt is elmondta, hogy mindennek tetejébe a multik és a nagy XY hipermarketek mindent megtesznek azért, hogy őket a lehető legjobban kizsigereljék, maguknak tudva a hasznot. A pap arról panaszkodott, hogy egyre kevesebb a hívő, a faluban nehéz megélni, az emberek vagy a városba, vagy az alkohol világába menekülnek. Az öregek itt maradnak, és képtelenek a falut ellátni. Az idős néni arról beszél, hogy menjünk csak ki a határba, gazdátlan a mező, parlagon hevernek az egykor kitűnő búzát termő földek, az istálló alját felveri a gaz, a pajta teteje már össze is dőlt. Nincs, aki a faluval foglalkozna, gazdátlanul tengődik. A falu örege is borúsan tekint a jövőbe. Szerinte a falu értelmesebbjei mind elmentek innen, a többiek pedig, példa nélküli módon lezüllöttek. A falu lassan ellaposodik, az öregek meghalnak, helyükre népes, ám gyermekeiket iskolába nem járató, munkanélküli, a faluért kisujjukat sem mozdító, irritáló magaviseletű cigány tömegek költöznek be. Az idős néni már lassan nem mer kilépni a házból, mert fél, hogy baja esik.  
 

A pesti ember unalmasan végigolvassa ennek a vészmadárnak a szerzeményét, vág egy grimaszt, aztán leteszi, s épp bekapcsolja plazma TV-jét, mert az YX nevű csatornán a Z szappanoperát nem szabad kihagynia.  
 

Ezen írásommal arra szerettem volna rávilágítani, hogy a tipikus városi ember, aki a magyar társadalom felső rétegét képviseli, mennyire tudatlan és mennyire távol áll az igazi élettől. Azt hiszi, itt mindenki úgy él, mint ő. Sajnos nem. Vagy szerencsére? 
 

Ma Magyarországon a falvak ellehetetlenülése több okra vezethető vissza, s több oldalról nézve jelent végzetes veszélyt az ország számára. A „pesti ember” története jól példázza azt, hogy igenis van humán oldala a falumentő szellemiségnek. A vidéki nehéz életről mit sem sejtő, a fővárosi világban tökéletesen megélő honpolgár bizony a legnagyobb lelkiismeretlenség és szégyen közepette nem foglalkozik a magyar vidékkel, s modern fogalmazásban „hidegen hagyja” a magyar falu. 
 

Természetesen a magyar falu megfogalmazás alatt sem szeretnék általánosítani, akárcsak a parasztgazda kifejezés értelmét tekintve. Nem arra a parasztra gondoltam, aki hanyag, s fütyül a többre jutásra, rendetlen, portáját gazosan hagyja, gyermekeit az iskola helyett a kocsmába viszi, hanem azokra a gazdákra gondoltam, akik az igazi életművészek, akik NEMCSAK LAKÓI A FALUNAK, HANEM GAZDÁI IS. Mindez egy hatalmas megfeszítést, nagy szorgalmat és kitartást vesz igénybe. 
 

Mert a Bözsi nénit nem várja a rozzant, már sajnos csak lejtőn guruló bicikli helyett előrehűtött A8-as Audi. Mert a Pityu bácsi kénytelen parasztházban lakni a lakópark-beli álomvilla helyett. És Manci néni a kínai díszbokrok és süppögős gyep helyett felkapálja a kertet, hiszen ott meg tudja termelni a zöldségeket, amiket a piacon számára lehetetlen megvenni. S őnáluk a feszített víztükrű medence helyén baromfiudvar van, ahol őshonos fajta tyúk kapirgál. A légkondicionált kanapéról a sok zsíros táptól lefolyó városi cica helyett itt a pajtában házimacska egerészik. S a biznisz-irodában papírokat tologató pesti ember jakuzziban henyélő aktuális barátnője helyett az éppen szántó falusi paraszt felesége babot fejt, s nem cirógatni való pincsikutyái, hanem értékes, felnevelni való gyermekei vannak, akik művelődnek, iskolába járnak, hogy folytatassák a családi gazdálkodást, s közösen dolgozhassanak, alkothassanak egy szebb jövő reményében.  
 

Isten tartsa meg őket, mert velük együtt megvan a remény arra, hogy a magyar falu visszakapja méltó s megérdemelt értékét.  
 

(A fényképen egy göcseji - barabásszegi - igazi parasztudvar látható. Úgy, ahogy egy ilyennek ki kell néznie.)

[Vissza a lap tetejére]

Váralja Szövetség ©