Sötét időket élünk. Ennyi biztos. A mindennapi benyomások és az objektív folyamatok elemzése is ezt sugallja. Na nem mintha ez olyan nagy újdonság lenne. Az ember sorsa e Földön, ebben az Életben sosem volt kifejezetten ragyogó. Sőt, az emberek széles csoportjai egyes sorsdöntő időszakokban a többé fejlődést követelik egy rendkívüli akarattal. Olyankor amikor a békés folyamatok könnyű áramlása hírtelen úgy tűnik mintha megszakadt volna, amikor a történelem képernyője meghibásodik és átugrik egy másik jelenetre azzal az erőszakossággal ami csakis a felszínre-jutott változásból eredhet. Most éppenséggel viszonylag „békés” időket élünk, a társadalom szempontjából. Magyarországon kétségtelenül, ám külföldön is, zajlanak a változások, dea lakosság érdekeit természetesen egyik öltönyös ember sem tartja szem elött, sem a multinacionális vállalatok igazgatói, sem a saját pénztárcájukat képviselő politikusok. Ha igen, akkor csak abban a ritka esetben, amikor létezik nagyfokú ellenállás az egyébként passzív nép köréből.

Miért ez a viszonylagos csend? A helyzet súlyosságához képest nem láthattunk igazán figyelemre-méltó ellenállást a munkavállalók körében Európában. Márpedig a helyzetük egyre romlik. Már két évtizede gyorsabb a termelékenység növekedése Nyugat Európában mint a reálbérek növekedése. Az emberek mindenütt többet dolgoznak kevesebbért. Ez a kapitalista globalizáció szlogenje: többet, kevesebbért. A fekete-öltönyös emberkék azt mondják nekünk, „versenyképesség”, de nem válaszolnak arra a kérdésre, hogy „versenyképesség, de kinek?” A válasz az, hogy hát nekünk! Magyarul nekik, a nagytőkéseknek. Az értékteremtő emberek meg pusztuljanak bele, mert kell a profit valakinek mindenáron! Haszon, haszon, mindenek felett. De mégis, még nem találtunk választ arra, miért is tűrik ezt az emberek. Hogyan lehetséges egyáltalán az, hogy egy nagyon szűk réteg amely a különböző pénzügyi központok (Shanghai, Tokió, New York City, London, Dubai, Moszkva, stb.). felhőkarcolóiban él, képes arra hogy több milliárd emberen uralkodjon? Tulajdonviszonyok, gyönyörű tulajdonviszonyok! Ezzel nem foglalkoznak a „közgazdászok”, mert nem mesélnek erről a liberális-szellemiségű tankönyvek. Ha igen, akkor ilyesmiket, hogy „magántulajdon, jaj-de-jó”. De a valóság elemzését nem tartják fontosnak a tankönyvszerzők. Így nyilván azok sem, akik elolvassák balgaságaikat. Nyilván azért képesek uralkodni, mert az ő tulajdonukban van minden. Ez igaz, tény és való hogy eltűnt a nemzeti tőke kora és egyre inkább hálózatszerűen integrálódik a nemzetközi tőke, olyannyira hogy Oroszországon és Kínán kívül nehéz megkülönböztetni a különféle „nemzeti-ízű” nagyvállalatokat, a rendkívül bonyolult birtokviszonyok miatt.

Ám ez a tény önmagában nem elég, mert marad az a kérdés, hogy „miért létezik egyáltalán monopolizáció?” A kapitalizmus természetes velejárója? Igen, ez kétségtelen. De mégis, hogyhogy egy szűk réteg meg tudja kaparintani a hatalmat különösebb ellenállás nélkül a lakosság részéről? Itt már nem segít rajtunk a közgazdaságtan. Nem lehet a világot megragadni lényegénél fogva szűkre-szabott szaktudományokkal. Itt a lélektan fogja kihúzni terepjárónkat a szűklátókörűség csapdájából. Helyesebben, a tömeglélektan. Ugyanis az értékteremtő ember, ha ésszerűen gondolkodna, egy pillanatig nem engedné, hogy egyesek hasznot húzzanak munkájából és kizsákmányolják (magyarul, elvigyék az érték egy részét melyet ő teremtett meg munkájával). Nem, követelné a „lehetetlent”, és önmaga dolgozna önmagáért, a többi értékteremtő emberrel együtt. Eleve másféle világrendszer létezne, és másféle gazdasági modell. Miért nincsen gazdasági demokrácia a politikai demokráciával együtt? „Mert az elit érdekeivel ellentétes”- válaszolná egy öntudatos, felvilágosult ember. Én azt kérdem, miért is van egyáltalán egy szűk rétegnek beleszólása a társadalom többségének a dolgaiba?! Azért, mert a tömeg passzív. Ha az aktív emberek lennének többségben, akkor ellehetetlenülne a mostani rendszer és megszűnne a gazdasági diktatúra. De nincsenek.

A passzív személyiségtípus korunk „tipikus”, „mindennapi” embere. Magyarországon a helyzet még súlyosabb mint Nyugaton, mert Hazánk fél-perifériális (gyarmati) szerepe a világgazdaságban meggátolja az új kommunikációs technológiák elterjedését. Nem véletlen, hogy az átlagmagyar döglődik a televízió előtt és onnét szerzi félinformációit, miközben az aktívabb Nyugat Európaiak már rég többet interneteznek mint amennyit tévéznek. Az Internet több szabadságot ad, és több kezdeményező készséget is igényel, mint a passzívabb és egyirányú tömegkommunikációs eszközök, ám ez is kétélű dolog, mert lehet aktívan és passzívan internetezni. Hány olyan történet van kamaszkorúak Internet-függőségéről, amikor nem tudnak elszakadni a számítógéptől (vagy mobiltelefontól) mert el vannak foglalva iskolatársaik kibeszélésével, a haszontalan pletykálkodással, együgyű játékokkal és különböző ferdeségeket-bemutató oldalak szemlélésével, magyarul, „rendkívül fontos” tevékenységekkel? Rengeteg. A passzív ember ideális lény az uralkodók szempontjából, mert még a számára megengedett szabadságot sem képes a legteljesebb mértékig kihasználni. A szabadságot kibővíteni pedig végképp nem tudják a passzívak, annyira igénytelenek. Nem árt tisztázni azt sem, mit értünk itt szabadság alatt. A szabadság a többé fejlődés korlátlanságának az állapota, a szabadság az evolúció, az Élet szabadsága. Egyszerű tény, hogy az élet korlátozásainak szabadsága ellentétes az életével. Magánélet nem létezik objektív értelemben, ám szabad a jelenlegi társadalomban mindenféle beteges dolgot művelni zárt ajtók mögött a hálószobában, pusztán azért mert a hálószobában és nem az utcán zajlik (a homoszexuális felvonulások még ezt az enyhe erkölcsi szabályt is megszegik). Annak ellenére, hogy a „magánélet” nagyon is szociális és nem egyéni kérdés, hiszen a közösség jóléte befolyásolva van egyedein keresztül, a társadalomnak szinte semmi beleszólása nincsen az „egyének magánéletébe”. Márpedig csakis közösségi kérdés az, hogy hogyan nevelik a szülők gyermekeiket, hogy vajon aktív vagy passzív személyiség lesz-e a jövő állampolgára. A demográfia nemzetbiztonsági kérdés, de vajon központilag szabályozva van-e a népességi szaporulat? Nem, a magyar állam a jó Istenért nem avatkozna bele a magyarság drasztikus fogyatkozásába! A liberálisok szerint az államnak „nincsen joga” ennek a feladatnak az ellátására. Márpedig így káosz uralkodik. A nőnek és férfinak csak annyiban lehet joguk saját testükhöz, amennyiben az nincsen ellentmondásban a közérdekkel.

Az aktív embert nem vágyai uralják. Vannak céljai és el akarja érni azokat. A passzív embert viszont az érzelmei és állati ösztönei uralják, szórakozni akar, jól akarja érezni magát, cél nélkül. Márpedig a boldogság mégis micsoda? A cél elérése! A boldogság forrása végső soron a hatalomgyakorlás érzése, ám nem az elnyomó-jellegű hatalom, hanem a szabadságból, belső és külső felszabadulásból-eredő örömből. A passzív ember nem igazán boldog, mert nincsenek igazi céljai. A demográfiai szabályozás nem ellentétes a keresztény szellemiséggel, Isten akarata hogy boldoguljunk e Földön. Ez csak egy példa a sok közül. A lényeg az, hogy az aktív ember mindenféleképpen saját érdekeit képviseli. De a passzív ember óvakodik az érdekképviselettől. Elfogadja a szélhámosok hazugságait, elfogadja, hogy a „cég érdekében” többet kell robotolnia az irodában fizetésemelés nélkül. Mert pragmatikus, túlságosan is. Ám ezért meg van dicsérve, mint a kutya amelyik ugrik ha arra utasítják. Az az idióta aki szeretne utazgatni és hátráltatva van a légi-alkalmazottak sztrájkja miatt, és ellenzi az aktív emberek teljesen ésszerű akcióját mert „úgyse kapják meg a fizetésemelést”, tipikus csordaállat. Ellenzi, ellenáll, nem ért egyet, igen, saját ferdesége, saját szexuális zaklatottsága, saját állatisága miatt. Megértjük helyzetét. Megértjük azt is, ha az elfojtott-vágyakkal küszködő, szexuálisan-frusztrált ötvenéves asszonyságok káromkodnak a MÁV-sztrájkok miatt. Megértjük, ezek a passzív személyiség megnyilvánulásai. Ezért utáljuk-e őket? Nem! A szeretet azt parancsolja nekünk, hogy segítsünk rajtuk, és világítsuk meg nekik a jobb utat. Nem vagyunk olyan arrogánsak, hogy azt mondjuk „nálunk van az ideális megoldás”. Nem, csupán könnyebben lehetne csinálni a dolgokat és élni az életet. A passzív ember siet munkahelyére, ne adj Isten hogy egy kicsit később érjen oda, hogy egy másodpercnél is kevesebb ideig szolgálja ki főnökét, apa-figuráját. Persze, állítólag „családáért”, meg stb.-ért teszi ezt, nem alapvető betegsége miatt. Az ember élet forrása a munka. A szervezett emberi élet forrása az értékteremtés. De miért is csinálja másokért? Erre a kérdésre nem találnak választ azok az emberkék, akik szidják a vasúti alkalmazottakat tetteik miatt, vagy éppenséggel az utcákon „randalírozó”, „fosztogató”, a rendőrökhöz-visszabeszélő tüntetőket Magyarországon (vagy Szerbiában....). Miért? Mert nem is teszik fel ezeket a kérdéseket. Egyáltalán miért szidják a tüntetőket, akik vissza mernek beszélni, akik a hatalommal-szemben fellépnek? A passzív ember impotenciája talán magyarázatul szolgálhat. Még a „lázadó” ám mégiscsak passzív fiatalok többsége is nagy valószínűséggel képtelen valódi párkapcsolatra. A tüntetők aktív magatartása kihívás a passzív személyiségnek, melyet csak a hatalom bírtokosaival szembeni alázatosságával tud pótolni.

Nem fog addig új demokratikus világrend és gazdasági demokrácia, az értékteremtők demokráciája, kialakulni amíg az emberek többségének passzív személyiségi struktúrája van. Hogyan lehet építeni jobb jövőt olyan emberekkel, akik képtelenek összefogni egymással, akik számára rokonszenvesebbek a jópofa milliárdos csalók mint az értékteremtő, munkával-foglalkozó társaik? Sehogy. Amíg ilyen korlátoltak pszichológiailag az emberek, nem lesz sok remény. Ám remény van, és nem szabad feladni. Felfigyelhetünk arra a jelenségre, hogy ritka kivételekkel benne van a passzív emberekben a változásra-való hajlam, valamint egy alternatíva iránti vágy. Eljött az idő, hogy írjunk az alternatíváról is. A jövőben folytatjuk a passzív-aktív személyiségek elemzését, ám a Szebb Jövőhöz vezető lehetséges utakat s mellékutcákat is tárgyalni fogjuk konkrétabban és részletesen, legalábbis amennyiben a jelenhez és a jelenlegi konkrét problémákhoz és állapotokhoz kapcsolódnak. 
 

© Lovász Ádám

[Vissza a lap tetejére]

Váralja Szövetség ©