Kiadványaink

Az utolsó magyar

Lágy szellő fújdogált, a délutáni napfény arany sugarai megcsillantak a nyári zápor parányi cseppjein. Egymagában ült szőlőlugas teraszán. Előtte egy öreg tölgyfaasztal tekintett búsan a távolba, rajta az ember egyetlen társasága, munkájának gyümölcse, egy pohár vörösbor, s mellette kis fatálon dió, a lugas végében álló évszázados fáról. De a gazda nem nyúlt egyikhez sem. Nem ízlett neki sem a dió, sem a bor. Mindkettőben valami kesernyés, enyhén savanyú ízt érzett, s kedve komorrá vált tőle. Pedig ő nevelte a szőlőt és a fát is, mindkettőt odaadóan gondozta, és lám, nem kapott hálát cserébe. Ő mást keresett. Egy ízt, melyet még anyja ölében játszó kisgyermekként ismert meg, melyet és azóta nem tudott, nem akart elfelejteni. Pedig már az egykori íz sem volt a valódi, az igazi. Nézte a tájat, bár gondolatai már nem e világon jártak. Látta az idegen lobogót az egykori végvár csonka ormán, látta az alatta álló tömeget, halotta a gyűlölt jelszót, mit ordítva skandáltak. De szél sehogy sem akart belekapni, nem akarta a világnak mutatni ezt az új, számára idegen lobogót. Pedig az ember emlékezett. Tisztán látta maga előtt mikor még a szívének oly kedves zászló lengett büszkén a hegy tetején, s a szél sosem hagyott alább, hogy mindenki lássa e földnek s népének jelvényét, és emlékezzen azokra kik a szabadságért itt áldozták életüket. Nem tudta tovább nézni, elfordította fejét. Távolabb látta az újévi mulatságot a faluban, látta az omladozó viskók között táncoló embereket. De a tánc, és a zene is ismeretlen volt számára. Látta a fiatalokat, ahogy vihogva lökdösnek egy idős embert, majd kirabolják. Az embernek könny szökött a szemébe. Őt engedelmességre, és nemzete iránti szeretetre nevelték. Tiszteletre, hűségre oktatták, s lelkére kötötték, ne bántson soha. Hiába, látta az ország pusztulását részese volt a folyamatnak, melyben az új honfoglalók megfosztották népét becsületétől, földjétől. Megélte testvérei halálát, a pusztulást, a tengernyi szenvedést, s a rá következő új rendszer térnyerését. Figyelte a felnövekvő generációt, figyelte ahogy kiirtanak belőle minden becsületet, erényt, haza iránti figyelmességet. Ott volt, mikor a hit nyűg lett az emberek nyakában, s elhagyták mint valami kipróbált eszmét. Pedig e nemzet nem akart ártani senkinek. Soha nem akart világhatalomra törni, birodalmat alapítani, sosem akart másokat leigázni. Védte azokat, kik később elárulták. Nem kért semmit a világtól csak ezt a hegyláncokkal övezett vidéket, melyet hazájának nevezett. Cserébe annyi mindent adott, tett önzetlenül, saját vérét is ontva a többiért, kik orvul hátbaszúrták. Egyetlen hibája volt csak, mégpedig akkora, hogy abba belebukott. Sosem tudott a maga ura lenni, mindig idegenek, kívülállók irányították. Kezdetben, mikor még igény volt a szabadságra, a független országra, ki-ki a maga eszközével felkelt az elnyomás ellen, akár fegyverrel akár a szavak nyilaival. Mint ősz idején a falevél, úgy hullottak el a harcban a gyermekes családapák, vitéz férfiak, gondoskodó anyák, fiatal gyermekek. Mégis, bármennyiszer próbált talpra állni visszalökték. Visszalökték ellenségei, barátai, saját fiai, de ahányszor elesett, ismét megpróbált talpra állni. Nem adta fel. Vajon mikor romlott el minden- töprengett az ember. Talán akkor, amikor keletről jövő őseink megpillantották a gyönyörű földeket övező bérceket. A nyugatnak nem tetszett a messziről jött színes sereg, nem akartak földet, országot adni a barbároknak. Mégis, ez volt népünk történelmének legfényesebb diadala. Isten okkal jelölte ki e földet hazának. De akkor mégis, hol a hiba mely romlást hozott? Az ember sóhajtott egy nagyot, majd ismét felemelte tekintetét. Mély lélegzetet vett és felállt. A levegőnek füst és olaj szaga volt. Az embert köhögésre ingerelte. A távolban látta a gépgyárat, ami mérges bestiaként lehelte ki magából a káros fekete füstfelleget. Egykor az üzem helyén egy park állt, melyben a múlt nagy alakjai képviseltették magukat, kőből kifaragva. De a földet eladták, idegenek megvették és ma a fák, bokrok és tarka virágok rendezett sorai helyett kémények mutatnak fügét a felhők fehér seregének. Egyszerű, szegény emberek robotoltak az üzemben éjt nappallá téve, életüket a gépsorok mellett élték. Tudták, csak így kaphatnak helyet az új rendszerben. Távolról dörgés hallatszott. Megremegtek a fák levelei, szél cibálta a lobogót az állatok búvóhelyet kerestek, vihar közeledett. Az ember elnézett a bűnös civilizáció felett. Látta közeledni a förgeteget mely mint éhes cethal nyelte magába a kék eget. Köd szállt a városra, sötét lepel, mely ha rövid időre is, de eltakarta a létet minden vívmányával együtt. Mintha az égnek fájt volna a földre néznie. Az ember kihúzta magát és elindult az erdő felé. Léptei zaját elnyelte a közeledő zivatar zúgása, körvonalai szertefoszlottak a sűrű ködben. Kimérten haladt a sáros úton, elhagyta az egykori vadlest, melynek helyéről korhadt tuskók tanúskodtak. Bizony, szebb időket is megélt ez az erdő… Útja során meghajoltak előtte tölgyek, a fenyvesek. Sírt, susogott az öreg fűz, a kis tó visszatükrözte arcképét. Búcsúztak az embertől, érezték, utolsónak tapossa az ismerős földgöröngyöket. De belőle a múlt már kiirtott minden érzelmet. Csak baktatott egyenesen, mint a halálraítélt, ki a végső, e világból kivezető útját járja. Megérkezett, elérte a hegytetőt. Állt egy kereszt fönn a magosban, mely évszázadok óta erőt, hitet sugárzott annak ki rátekintett. Mára már elkorhadt, néhol megrepedt, de még biztosan állt a régi kor tagadhatatlan mementójaként. Az ember letérdelt a feszület tövébe és felnézett. Sötét, vastag felleg takarta az eget, de a kereszt fölött, az ember fölött, tiszta kilátás nyílt a csillagos égre. Tétován nézte a messzeséget, amikor hirtelen egy gondolat surrant át agyán, mely megbénította elméjét. Akkor és ott veszett, romlott el minden mikor a nép, a büszke nép sutba dobta múltját, és már nem akart, nem próbált újra, ismét felállni. Egyszerű, apró gondolat volt ez mely villámként hasított az elcsigázott fejbe, de mégis, a szíve erősebben kezdett verni, melege lett. Úgy érezte fel kell állnia. Népének utolsó tagjaként meg kell mutatnia, be kell bizonyítania az örök és időtlen Isteni igazságot: a hit erejét. Ekkor egy tündöklő égi tünemény, egy csillag vált ki Hadak útjának közepéből. S mint az Úr kinyújtott keze érkezett meg a Földre beragyogva a horizontot. Vakító fényesség árasztotta el a falvakat, városokat, erdőket, mezőket, hegyeket, völgyeket, s beborította az egykori nemzet egészét. Megrendült a föld, leomlottak a határok, a népet elválasztó sötét falak, s az ország zászlaja, az a büszke lobogó minden eddiginél erősebben lobogott ott fenn, az ostrom verte végvár öreg rondelláján. S az utolsó magyart elnyelte a fénykoszorú.

KBÁ

[Vissza a lap tetejére]