Szükséges vágyainkat elnyomni magunkban, hogy tudjuk nagyobb célokra fektetni energiáinkat. Ezt a szükségszerűséget a történelem során különféle módon fogták fel az emberek. Minden korban egyensúlytalanságok fedezhetőek fel: a vágyak teljes elnyomásától egészen a teljes felszabadultságig jutottunk el harminc, negyven év alatt az európai civilizációban. Ez kívánatos eredmény vagy sem?

A mi véleményünkben nem lehet pozitív eredmény. Az indulatok szabadsága az átgondolt racionális cselekvést egy idő után ellehetetleníti. Ha nincsenek építőjellegű csatornák felé terelve, a vágyak elködösítik a tömegek kollektív elméjét, eltakarva az emberiség egyetemes rendeltetését (ami az Istenhez-való visszatérés). Sötét időket élünk ilyen szempontból;  a kultúra mindenütt elpogányosodott. Ez a degenerálódásként is felfogható folyamat nem csupán a létezett szocializmus vidékeire jellemző, hanem a létező kapitalista világgazdaság központi régióira is (Nyugat Európa, Észak Amerika és Japán).A „szocializmus” és „kapitalizmus” szavak mögött egy lényegét tekintve egységes rendszer rejlett. Kultúrpolitikájukat tekintve csaknem egyformák voltak az állítólag szembenálló társadalmak, de más értelemben is (amit most itt nem kívánunk elemezni, akármilyen fontos is...).Annak dacára, hogy a kapitalista hatalmak a hidegháború alatt szóban a „hagyományokat” és a „családot” védték a felforgató kommunista eszmével szemben, a valóságban fokozatosan aláásták azon intézményeket. A régi hagyományokat elvetik ahol a profitot korlátozzák és ahol az emberi élet minőségét védik.

Meg kell állapítanunk, hogy a hagyományokat igenis védeni kell olyan esetben, amikor azok az emberi életet hivatottak szabályozni építő-jellegűen, tehát hozzájárulnak annak működéséhez. Csupán akkor elvetendőek, amikor visszatartják a többé-fejlődést és már nincsen értelmük. Ami hasznos az emberi élet szempontjából, meg kell tartani és ápolni. Ami nem, bizony azt pedig erős karral el kell hajítani a történelem szemétdombjára. A modern kor Földje tele van nemcsak fizikai értelemben-vett hulladékkal, hanem kultúrszeméttel is. Mármint, ha a fogyasztó érdekeit tartjuk szem előtt. A számtalan haszontalanságból igen kevés hasznos dolgot lehet kiemelni. Tévét nézni már nem is lehet, mert a fogyasztás ösztönzésére irányuló műsorokon kívül alig akad más, értékesebb program.

Az egyik-napról-a-másikra élés szemléletével vannak beoltva a tömegkommunikáció fogyasztói, hogy a gondolkodás (vagy cselekvés) ne jusson eszükbe. Ez a féle agymódosítás a rosszhoz vezet, a számos alkoholmérgezéshez, közúti balesethez, tönkretett házassághoz és a választók átgondolatlanságából eredő botrányokhoz. Kár utólag panaszkodni, a jó döntést előzőleg kell meghozni! Igaz, hogy a felelősség elsősorban azokat terheli, akik tudatlanságban tartják a lakosságot. Ám már számos felvilágosult gondolkodót, Krisztustól kezdve, elutasított és kiközösített soraiból a köznép. A tudatlanság uralkodik ma a mindennapi életben Magyarországon. Előretervezni szinte senki nem tud vagy akar, márpedig csak úgy lehet jövőt építeni ha tudjuk mit is akarunk építeni. Az épület példáját hadd idézzük fel: képtelenség valamit csak úgy kapásból felépíteni, anélkül hogy tudnánk mit és hogyan akarunk megvalósítani. Stadiont nem lehet bárhova építeni, csak olyan helyre hol megvan a szükséges hely, egyéb feltételek mellett. Repülőteret nem lehet sűrűn-lakott terület kellős közepére lepottyantani. De még ha van is terv, akkor is több embernek kell együttmődve dolgozni megvalósításán, tehát konkrétan az építkezés folyamatán. Hiába van főépítész, ha nincs segédmunkás és művezető!

Nagy baj Hazánkban, hogy az együttműködésre képtelennek tűnnek az emberek. Miért is van ez? Nagyrészt a bizalmatlanság miatt, ami egyesek ravasz, átgondolatlan mohóságának köszönthető. Rendszerint előfordul, hogy egy vállalkozásban az egyik üzletfél egyszerűen elrakja a tőkét, anélkül hogy hasznosítaná. Ez átgondolatlanság, mert akkor terjed arról az üzletemberről a rossz hír, és senki más sem akar vele együtt vállalkozni. Maradva az építészeti példánál, elkerülhetetlen a társas élet minden terén a kölcsönös bizalom. A segédmunkásoknak bízniuk kell abban, hogy munkáltatójuk kifizeti munkájukat. A munkáltatónak muszáj bíznia abban, hogy rendesen dolgoznak alkalmazottai. Ennek törvény nélkül is mennie kéne, hiszen a törvények lényegében kivételes eseteket hivatottak korrigálni. Ha a racionális gondolkodás uralkodna, nem volna szükség büntető törvényekre. Ám ez itt és most nem így van. Az úgynevezett „kommunizmus” kollektív-eszmeisége ellenére az ésszerűtlen egyéni anyagiasságot ösztönözte, ami kiölte a magyarokból az együttműködés gondolatát. A „szép kádári idők” puhították fel a népet arra, ami a „rendszerváltás” fedőnév alatt végbement, immár akadálytalanul: a korlátlan egyénelvűség (mindenki magáért) és a korlátlan kifosztás ami ezzel együtt járt (nagy hal-kis halacska). Szükségszerű volt a lakosságot passzívvá, korrupttá-tenni 1956 után. Ezt szolgálta az irracionális gondolkodási minták elfogadtatása.

A legújabbkori ifjúság állapota ennek tükrében nem meglepő. Mindenféle közösségiségtől megfosztva, a fiatalok többsége az egyéni gyönyörök keresésében merült el. Sokaknak értelmetlennek tűnik életük, ami igaz is, hiszen célok a felnőtteknek is alig vannak a puszta létezésen kívül. Ez nem csupán az anyagi körülmények miatt van, hanem az általános lélektani zártságtól amitől szenvednek. Aki alkot, azt majdhogynem lenézik a kamaszkorúak, viszont aki nem csinál semmit a puszta szórakozáson kívül, nem részesül abban a gyűlöletben és megvetésben ami járna neki. Márpedig az lenne rendjén, ha mindenki teljesítményei alapján lenne megítélve (itt nem pusztán iskolai eredményekről van szó, hiszen az alkotóképesség és valódi tudás az iskola kapuin kívül bontakozhat ki igazából). Súlyos problémák vannak az ifjúság értékítélet-alkotásával. Példának vehetjük azokat a tizenéveseket, akik diszkóba járnak, rendszerint az egészségesnél jóval több alkoholt fogyasztanak, marihuána cigarettát szívnak, annak tetejében különféle válogatott fajtalanságokat végeznek egymáson, és végül részegen, hányásukkal kidíszítve az úttestet, hazabotladoznak. Széleskörűen elterjedt kóros viselkedés ez. Az átlag kamaszkorú pedig nem talál ebben elítélendőt, ha más nem akkor azért mert ő is így cselekszik (cselekedne) ha adódik (adódna) alkalom. Még pesszimistábbá tehet minket azon tény, hogy rendszerint a szülők sem vélekednek másképp.

Nekünk számos kivetnivalónk van, többek-között az, hogy miért nem lehetünk boldogak tudattalan állapotba-esés nélkül? Maga a diszkózene a kábulást, az agysejtek átmeneti bénulását hivatott okozni. A fiatalok azért mennek diszkóba, hogy meneküljenek. Gyengék arra, hogy harcoljanak a boldogságért az élet véres csatamezőjén. Sajnos olyan társadalomban élünk (kapitalizmus) ami nem kedvez az emberi boldogságnak és szabadságnak. Ezért is muszáj minél erőteljesebben törekednünk arra, hogy boldogokká válhassunk együtt, mint közösség a társadalmon belül, gyakorlatunkkal meghaladva a kedvezőtlen körülményeket. A fiatalokra-erőszakolt főáramú szubkultúrák az élet ellen irányulnak, a boldogság teljes eltiprását hivatottak elérni. Hiába hivatkoznak az emósok a „szerelemre”, állati szenvedélyeik mindenhova vezetnek, csak nem az igaz, racionális szerelemhez. Állatként nem lehet érezni szerelmet, mert az érzés önmaga emberi tett. Tehát átgondoltan, emberi módon lehet érezni. Az „érezni” szó egy cselekvési ige. Az érzelem, ha igaz érzelem, szükségszerűen az értelemből ered.  

„Spontán” szerelem tehát nem létezik, hiszen az csak az értelem szintjére el-nem-jutott állati indulat helytelen elnevezése. A „Rómeó-és-Júlia”-féle párok nem mondhatóak „szerelmesnek”. Nyelvtanilag helyes az „indulatos” kifejezés alkalmazása, hiszen a szenvedélyes párkapcsolat alatt a két fél magán kívül van (kapcsolatuk túlnyomó része alatt), olykor katasztrofális következményekkel (ahogyan Rómeó és Júlia története végződik). Aljas hazugság az állati indulatosságból-fakadó spontaneitást „szerelemnek” beállítani, mintha aki nem cselekszik spontánul az valahogyan „hiányos” lenne. Ugyanis pontosan az az ember nevezhető hiányosnak, aki spontánul cselekszik. A racionális, emberhez-méltó élet az előretervezésen alapul. A tervezésnek vannak fokozatai, a pillanatnyi reakcióktól a hosszú-távú tervezésig. Mindenféleképpen az ésszerűség szempontjai diktálják a felvilágosult ember cselekvéseit. A társas életet különösen fontos irányítás alatt tartaniuk az egyéneknek. Megáll az ész, amikor gondolkodunk a felbomlott házasságok számáról. Elkerülhető lenne a válások ilyen nagy aránya a jobb, átgondoltabb párválasztással. Hiába mondják a liberálisok, hogy az ember mint lény képtelen a monogám (egy-személyhez-kötött) nemi életre. Nem! Igenis képes rá, a megfelelő lelki állapotban! A boldogság felé vezető út nem könnyű, az oda felé vezető kapu szűk. Aki a boldogság felé tart, azt százszor megbüntetik a körülötte-lévő pokolra-valók, szidják, semminek-mondják, bántalmazzák és visszatartják a megvalósulástól irigységük miatt.

Kevesen vannak pogány világunkban a boldogak. Indokolt a felvilágosult ember részéről egyféle átmeneti-jellegű távolságtartás (vagyis arrogancia) a tudattalanokkal szemben, nehogy azok visszahúzzák őt a saját színvonalukra. Átmeneti, mert jöhet olyan idő, és szükségszerű is annak eljövetele, amikor a felvilágosultak lesznek többen. Legyen tíz vagy tízezer év múlva, mindenféleképpen szükségszerű az emberiség jövője szempontjából. Reményünk forrása az evolúció tényében található. A többé fejlődés a Lét hajtóereje, a földön-fetrengő degeneráltak pedig gyorsan kipusztulnak, ha nem változnak meg és nem alakulnak át másba. Ez egyszerű egyenlet: vagy az átalakulás, vagy a pusztulás. Ha az emberiség nem felejti el a spontaneitást és azzal nem válik jobbá, teljesebbé, egyszerűen ki fog pusztulni mint faj valamilyen saját hibáiból keletkező katasztrófa miatt.

Irtsuk hát ki magunkból a spontaneitást és törekedjünk a racionális számításon alapuló életre. Ne engedjük meg magunknak azt a végtelen ostobaságot, hogy egy pillanatig is uralkodjanak rajtunk szenvedélyeink. Ha elérjük az egyensúly állapotát, akkor nevezhetjük magunkat igazán emberinek. Vállaljuk a humanizmust, hiszen nincs a mi eszménknél humanistább a világon. A mi elképzeléseink az ember állattalanításaként foghatók fel. Fontos tudni, hogy nem megsemmisíteni kívánjuk az állati vágyakat, hanem átalakítani azokat hogy nemes célokra fordíthatók legyenek. Minden embernek meg kéne tanulnia a vágyak irányításának képességét, valamint tisztában kéne lennie a spontaneitás veszélyességével. A spontaneitás kultúrája ellen irányul tevékenységünk, valamint azon érdekek ellen melyek irányítják és birtokolják azt a kultúrát. A spontán megnyilvánulások bármilyen formája többé nem lesz köztisztelt, természetesnek-vehető viselkedés. Akkor lehetne emberközi viszonyokról szó, ha sikerül azokat felszabadítani a számos kiszámíthatatlansági tényezőtől ami az irányítást nélkülöző vad állatiságból ered. Gyönyörű új erkölcsre és ragyogó kultúrára van szükség, amik ma csupán csírájukban léteznek.

Sötét és hideg van. Egyelőre itt a hegyekben kell, hogy kényelmetlenül töltsük az éjszakát. De előbb-utóbb lejutunk a hegyekből, és ott fog elterülni szemeink előtt a végtelen zöld mező. Rabságban élünk, de szabaddá válhatunk. Az elveszett nemzedék tagjai megtalálhatják az utat, melyen járniuk kell. Isten rajtunk meg rajtunk keresztül cselekszik. 
 

„Krisztus szeretete ugyanis sürget minket. Mert azt gondoljuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk emberi módon. És ha Krisztust emberi módon ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek.” 

2. Kor., 5,14-17 

© Lovász Ádám