Magyarország, mint szuverén álomállam

 

A magyar nemzet bár kalandos, jelenlegi megbecsültségéhez és tekintélyéhez képest óriási történelemmel és eszmei gazdagsággal bíró nemzet, ritkán volt teljesen független államformába szerveződve. 1000-ig nem beszélünk általában "államiságról", ezt követően az Árpádok fénykorába, a Magyar Királyság idejébe érkezünk, amely általában szuverén volt, de azért nem mindig teljesen. Nem egyszer volt bizánci vagy éppen német-római "befolyás" alatt hazánk. Például mindjárt második királyunk, Orseolo Péter a német-római császár gyarmatává tette hazánkat. A török félhold és az osztrák sas hódításainak koráról nem is beszélve. A két nagyhatalom harapófogója közé szorított Erdélyi Fejedelemség részéről érthető is, hogy nem tudott szuverén lenni. Azonban a Karlócai békétől számítva egészen a Kiegyezésig (eltelt 168 év) Magyarország csupán egy tartományként sínylődött - igen komoly, lélegzetvételt is alig engedő Habsburg elnyomásban. Alapvető probléma, hogy a mindenkori magyar értelmiség elsöprő többsége nem volt kellően hű hazájához: egy olyan kollaboráns értelmiség vezette a nemzetet, amely elsiklott a függetlenség gondolata mellett, s az elnyomó kénye-kedve szerint cselekedett. Gondoljunk csak az Esterházyakra, akik a Habsburg megszállás során nemzetük kiszolgálásáért óriási földbirtokokat kaptak, s a társadalom életében korunk vezető elitjéhez hasonló szerepet töltöttek be, óriási fényűzésbe kezdtek, miközben a magyar nép, annak 90%-át jelentő parasztság éhezett. Természetesen amikor a magyar szellemre jobb idők érkeztek, mint a Rákóczi-féle szabadságharc, nemhogy a füle botjukat nem mozdították, hanem egyenesen beálltak a labancok közé.

Kivétel a gyarmati sors alól az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, továbbá az első felelős magyar kormány regnálása. Nagyon fontos erről az időszakról kellő becsben megemlékeznünk: nemcsak függetlenségünket értük el, hanem erőnk is volt, amit csak az "orosz medve" tudott megtörni. A kiegyezés természetesen szintén nem volt elegendő az "üdvösséghez", mégis, viszonylagos szabadságot szavatolt a magyaroknak, ha a külügybe nem is nyertünk befolyást, legalább a saját ügyeinket nagyjából intézhettük. Manapság szokás bírálni a monarchia korát, azonban ezekkel a véleményekkel nem értek egyet feltétel nélkül. Nem hinném, hogy ma sokkal szabadabb hazában élnénk, mint akkor, s legalább olyan emberek vezették az országot annak idején, akikbe szorult némi hazaszeretet.

A nemzetet aláásó szabadkőműves és az ebből fakadó liberális szellemiség azonban már ezekben az időkben is jelen volt. Gondoljunk csak Prohászka Ottokárra, aki már a századforduló idején is jól és véleményem szerint nagyon helyesen rámutatott az országra leselkedő veszélyekre. A Tanácsköztársaság olyan szörnyűség volt, amely szerencsére nem tartott sokáig. A Horthy-rendszer, amelyről jót és rosszat is hallani, mindenképpen stabillá tette az országot s megteremtette a csaknem fél évezrede óhajtott független Magyarországot. Bár a nemzet Trianon sebei következtében igen nagy megalázottságba került, mégis független tudott maradni, amely gyümölcsöző állapotot végül az ország szerencsétlen helyzetéből (a nagyhatalmak ütközőzónájáról lévén szó) fakadóan elsöpörte a II. világháború.  Az ezután következő kommunista-szocialista éra, amely meghonosodásával gyarmatházasság kötetett Moszkvával, a reményt is elvette a magyaroktól. A szabad Magyarország gondolata azonban nem veszett ki a magyarságból: 1956-ban egy olyan helytállás történt, amely példa lehet(ne) a világ összes nemzetére nézve. Egy meggyötört, megfélemlített, állami szinten kisemmizett és ízeire szakadt nép embertömege forrott össze ismét nemzetté. Ismét sikerült elérni azt, amire vártunk és várunk: egy Szabad Magyarországot! Sajnos ez csak néhány napig tartott.

A Kádár-éra gulyáskommunizmusa nemcsak széleskörű anyagi minimál-megélhetést biztosított, hanem mélységekbe ható szellemi nyomort is képezett. A jelenkor lesajnálandó, primitív társadalmi formációinak születései ezekre az időkre datálhatók. A 80-as évek végén végre újra az ébredés jelei kerültek a felszínre. Azonban hajóink ezúttal rossz szelet fogtak: az égetően szükséges rendszerváltás helyett egy módszerváltás következett be. A korábbi államhatalmi elit néhány utcai tapsikolás és zászlóvonogatás alatt jól megtervelt módon vált gazdasági elitté. A korábbi, verbálisan egyenlőséget hirdető szociális érzelmű emberek így lettek hirtelen hús-vér kapitalistákká, a tőkés hatalom Toldi Miklósaivá.

A magyar nép végre levethette a nehéz és nyomasztó szocialista igát, ledobhatta válláról a terhet, s nagy szabadságban érezhette magát. A külső jelek végül is mind ezt támasztották alá: valamivel jobban kezdett állni a szénánk (legalábbis erről papoltak), az egyének, az individuumok szabadabbak is lettek. De a nemzeti szuverenitás gondolatáig 2003-ig, az EU-hoz való csatlakozásunkig természetesen nem is jutottunk el, érthető, hiszen - elvileg - minden jól ment, s ami jó, azzal mi is volna baj?!

Az Európai Unióról szóló népszavazás körüli időkre nem árt részletesen kitérni. Jellemző, hogy abban az időben is kialakult egy értelmiségi réteg, egy valóban szűk, s elsősorban feltevésekre alapozó réteg, akik az unióhoz való csatlakozástól óva intették a lakosságot. Ezek a "rosszindulatúnak", "tudománytalannak" vélt hangok, mint gyermekkiáltások, eltompultak s szertefoszlottak a nemzet katlanában. Ezzel szemben jobb- és baloldalról, az összes médiumtól az a harsány kiáltás hangzott, hogy IGEN az unióra! Sorra készültek - természetesen közpénzen - az EU-t népszerűsítő propagandák, amiket minden "dicső alakunk" nagy mosollyal ajánlott nekünk. S mint felelősséget érző emberek, okkal vélhettük, hogy a nyugathoz való szorosabb kapcsolódás esetleg nagyobb jólétet jelent, s a kapocs lánc-mivoltára nem szenteltünk kellő figyelmet. Mégis, felhívom a figyelmet Orbán Viktornak, a Fidesz vezéralakjának - aki köztudottan atlantista-föderalista szemléletű - akkoriban elhangzott sugallatára, ami aztán nagy botrányt okozott, hogy lehet unió nélkül is. Ez alighanem példaértékű, s mintegy igazolja a lakosság 15%-át, akik NEM-mel szavaztak a lényegében ismeretlenre. Nem vagyok benne biztos, hogy jól tették, de meg vagyok győződve, hogy övék volt a felelős döntés. A jó döntéshozatalhoz szerencse (vagyis Isten általi gondviselés) szükségeltetik, a felelősség azonban kötelesség, s arról a józan ész kell, rendelkezzék. Nem tudjuk, mi lenne velünk az unió nélkül, de ha mondjuk Horvátország példáját vesszük, nem hinném, hogy megrekedtünk volna a fejlődésben. (Horvátország unió nélkül érte el a nyugati államok fejlettségi szintjét.)

Természetesen, az unió általában nem feltétlenül rossz dolog, sőt akár egy jó gondolat is lehet. (Persze, akkor nem, ha éppen tudunk jobbat.) Viszont az országunkat ásó-kapa-nagyharang módjára elkötelezni, jobban mondva leláncolni nagy felelőtlenség - s ez a nyomasztó bűn a teljes politikai elitet valahol terheli, s ezen a súlyon minden vállnak osztoznia kell.

Mégis, az unióval járó problémáink az első években még nem jelentkeztek. Az Orbán-kormány viszonylag rendezett gazdasági helyzetet teremtett, amely lendületből kb. 2005-ig maradt is. A felelőtlen és tragédiába illő balliberális kormány közben mindent eladott, erkölcsileg és anyagilag szétverte az országot, "elveszítette" az ország pénzét, ... s ezt a listát itt nem szeretném folytatni. Az ország anyagi tönkretételéért a felelős nem megnevezhetetlen: a jelenlegi hatalom. Azonban a velejáró erkölcsi felelősségben (amely visszahat a gazdaságra is) egy idő után a jelenlegi ellenzék is osztozkodni kényszerül. Hiszen őszintén lássuk be: ha egy asztalos nem tud egy széket úgy megcsinálni, hogy össze ne roskadjék a súlyunk alatt, akkor azt az asztalost el kell bocsátani. Hasonló alkalmatlanságban szenved a jelenlegi ellenzék is. Ilyen "vis major" esetekben, mert ez az állapot az őszödi beszéd óta teljesen egyértelművé vált, az ellenzéknek kötelező a színdarabot lefújni, s új lapot nyitni. Nyilván nem sikerül elsőre, de hát tudtommal 2006-ban nem sok radikális intézkedést láthattunk az ellenzék részéről. Ezek a szükséges intézkedések, vagyis a rendszerváltás ilyen-olyan okokból máig nem történt meg, s ezzel kétségbe vonható az ellenzék hatásfoka, esetleg alkalmassága. A felelős magyar civileknek pedig erre a tényre fel kell hívni a figyelmet!

Aláírtunk közben egy Lisszaboni-szerződést, ezáltal deklaráltan is kimondhatjuk, amit 2003-ban még csak sejtésekből és félelemből táplálkozó "euroszkeptikusok" harangoztak: Magyarország elveszítette szuverenitását. Ez  önmagában még túlélhető lenne (hiszen ezt már számtalanszor átélte ez a jobb időket is megélt nemzet), azonban az, hogy a magyar parasztság, a magyar nép kiszolgáltatottsága szerződésben manifesztálódjon, az már abszurd és egyszersmind nehéz falat.

A Szabad Magyarország gondolatát tovább bénítja az elmúlt időben felvett óriási IMF-hitel, amellyel önkéntes alapon siettünk a Világbank gyámságába, s ezúttal keselyű szárnyai alatt találtunk oltalmat. Az IMF, Gyurcsány, és a többi hasonlóan nagy nemzeti hősünk is egy csapatból való: abból a csapatból, amelytől már úgy kéne félnie ennek a népnek, mint a kolerától! Sajnos itt kezdődik a mi felelősségünk: bizony, a hosszú évszázadok után már egyfelől a nemzetben van a hiba.

Itt állunk most: 2009. Magyarországában. Egy struktúrájában a végtelenségig széttagolt, részben felőrlött, apátiában szenvedő nemzet tagjaként, egy gazdasági értelemben utolsókat lélegző bábállam polgáraként. (A bábállamért talán nem is olyan nagy kár, úgyis újat kell építeni.) Itt állunk reményekkel teli, s bízva bízunk abban, hogy a Szabad Magyarország órája közeleg!

Hetzmann Róbert