Bizonyára mindenkinek van valami magában kialakított képe a hazáról, annak rokon intézményeiről. Mégis, azt kell mondanunk, hogy sajnos ez a jelenség egyáltalán nem megnyugtató minőségben mutatkozik, s ebből az okból is jegyzem soraimat. 

Mindenkinek van egy magyarsága, aki magyarnak született, mégis annak értéke azon múlik, hogy ezt miképpen éli meg. Az a magyar, aki hazájától elfordul, aki passzív a közösség iránt, az nem jó magyar. Magyarságunk talán legmonumentálisabb alappillére az identitás, a közös eszménykép, a közös származás és gondolkodás, az egymást összekötő szálak. Ezenkívül vannak identitást építő és romboló körülmények. Az identitást erősíti a közös nyelv, amely szinte kizárólagos tényező, ugyanis milyen nehéz belegondolni azon magyarok helyzetébe, akik már nem beszélik anyanyelvüket. Vajon lehet-e az teljes magyar lét? A hagyományok, a kultúra, a családi-baráti környezet mind olyan tényezők, amelyek identitásunkat, kulturális és szellemi összetartozásunkat erősítik. 

A haza, az identitás, a nemzeti szolidaritás olyan nagy súlyú szavak, melyeknek nagy múltjuk van, s ezáltal komoly helyet foglalnak el sokak szemében. A szavaknak súlya azonban még nem jelent tartalmat, ami sok esetben komoly problémát okoz. „Magyarnak lenni páratlan élmény, de nem kifizetődő dolog” – mondta Széchenyi. Nekünk, magyaroknak az a feladatunk, hogy ezt kifizetődővé, vagyis hasznossá tegyük, tartalmat adjunk magyarságunknak. Attól, hogy valaki magyarnak született, hogy ebben a hazában él, esetleg e nyelvet beszéli, még nem feltétlenül hasznos tagja a nemzetnek.  

Az ember akkor hasznos, ha közössége iránt végzett tevékenységeit egyértelműen pozitívan lehet megítélni. Az összes többi – a semleges, a légynek se ártó „passzív” embert is idesorolva – haszontalan a nemzet, a haza számára.  

Ezek a kifejezések ma már sajnos kezdenek kikopni a közéletből. A súlyos kérdések sorából sorra kimaradnak a „nemzeti” fogalmakat érintő, elsősorban ideológiai, szellemi és kulturális problémák. Ma már minden a pénzről szól – ezt a legkisebb óvodás gyermek is leszűrheti. A család is a pénzről beszél, a televízió is, s az utcán is ez a legfőbb téma. Gondoljunk bele a 19. század magyarjainak helyzetébe, akik vették a fáradságot, s foglalkoztak a nemzet ügyeivel is. Nekik is nyilván megvoltak az anyagi problémáik, de még mennyire! S mégis vették a fáradságot, s nem vonták a vállukat, s nem mondták azt, hogy „úgysem tehetünk semmit”, amikor a jövőjükről volt szó. Ők igenis tettek, s tetteiknek köszönhető az, hogy ma itt vagyunk.  

Ahhoz, hogy a magyar nemzeti lét elhalványulását értsük, fel kell vázolni népünk történelmét ebből a szempontból. A magyar nép együvé tartozásának gondolata ősi dolog, nagyjából 2-2500(-3000) évre teszik a kutatók. Annyi azonban bizonyos, hogy 800 körül – tehát 1200 esztendeje – már létezett egy jól értelmezhető magyar közösség, így a magyar nemzeti lét több ezer évesnek tekinthető. Nem sok hagyomány, s nem sok szokás élt meg ennyi időt, így méltán sorolhatjuk a nemzeti identitást az alapvető emberi értékek sorába, mint a családot vagy a hitet. 

Az Árpádok korában volt az országnak egy felelős vezetője, akire mindenki felnézett. A török-Habsburg megszállás azonban elhozta a magyar állam gyakorlati pusztulását. 150 éves török uralom kipusztította déli területeink magyarságát, beszámítva a hagyományokat, az identitás alapjait, s eltörölte a föld színéről az 500 éve berendezkedett magyar államiságot, amely tettben a Habsburgok is nagy szerepet játszottak. Az Erdélyi Fejedelemség rövid fennállása menedékvárként értékelhető a magyarság szempontjából. 

Ez a nemzet, bár a nem szűnő harcok és a nagy adóztatás meggyengítették, lelkében nem veszett el. Alig néhány év telt el a törökök kiűzésétől számítva (1699), már megkezdődtek az első szervezkedések, amelyek a nemzet védelmében jöttek létre. A Rákóczi-szabadságharc, bár végső soron elbukott, nagyon komoly tanulsággal és példaértékkel bír a magyarság számára. Akkor a 18. század kapujában még megvolt az a magyar „elit”, amely nemcsak nyelvéről kapta nevét, hanem valóságos minőségéről is. Akkor a leggazdagabbak közé sorolható Rákócziak – bár minden anyagi biztonságuk garantálva volt – kiálltak a nemzet ügye mellett. Egy olyan ügy mellett, amely annál rizikósabb vállalkozás volt, mintsem azt „kalandvágynak”, esetleg valami hátsó szándéknak be lehessen tudni, tudatni.  

A megtört nemzet nehezen heverte ki a vereséget, miközben a Habsburg megszállás teljes egészében bekebelezte Magyarországot. Közigazgatásunkat megbontották, a nemzetet ahol csak tudták, gyengítették, ugyanis az érdekeik ezt kívánták meg. Az anyagi függőség pedig egy kollaboráns, császárhű „labanc” magyar elitszférát nevelt ki, amely súlyos önpusztulásnak, a nemzeti érdek szem előtt tartásának hanyatlásaként fogható fel. A császár pedig minden dolgot, ami „magyar” volt, igyekezett csírájában elfojtani; azért, mert neki az volt az érdeke.  

A reformkorral azonban eljött a szemléletváltás ideje is. A magyarság ismét virágzásnak indult, a szívek ismét együtt dobbantak, s a magyar érdekképviselet ismét a magyarokat kezdte képviselni. A feszültségek pedig egyre nőttek, mígnem 1848-ban fegyveres harcokba torkollottak.

A kiegyezés s a Horthy-korszak megteremtette azt a szükséges ideológiai hátteret, amelyre a magyarságnak már hosszú ideje szüksége volt. Nem faji nacionalizmusra, nem a sovinizmusra gondolok. Véleményem szerint a mai, egyre halványodó nemzeti érzelem is a Klebelsberg Kúnó-féle oktatáspolitika megőrződött nyomaiként fogható fel. 

A nemzeti megtörést hozó világháború, a gazdasági és ideológiai értelemben is katasztrofális kommunista éra azonban majdnem mindent, ami szellemi állományban a magyarságot gyarapította, felemésztett. Moszkva tartós gyarmati függést szorgalmazott, amely út a nemzeti hagyományok feladását kívánta meg tőlünk. Ahol tudták, a „magyarkodást”, vagyis a legminimálisabb egészséges nemzeti érzelmet is visszaszorították, s a nagy internacionálé mellett törtek lándzsát. Azért, mert nekik ezek voltak az érdekeik. 

A rendszerváltás e téren sem hozott változást. A helyzet leginkább ahhoz hasonlítható, amikor egy ablak közelében, a fény felé már erősen meghajlott szobanövényt a tengelye körül 180 fokban elfordítanak: a növény a másik oldalára kezd hajolni. Körül-belül így forgattak minket is, s azóta Magyarország az Atlanti-óceán irányába szerelmes. Beszélhetünk itt Washingtonról, New Yorkról, Brüsszelről vagy Lisszabonról, a lényeg egy: nehéz belátni azt, hogy a fő probléma nem a Moszkvában, hanem az „elhajlásban”, vagyis az önmagunk kiszolgáltatásában volt, és ez utóbbi problémán mai szemmel megítélve nem sikerült változtatni.  

Vajon miért? A válasz egybevág: azért, mert ez az érdekük.  

Itt állunk most, 2009. Magyarországán. S ezek alapján érthetjük, miért halványult el a nemzet. Az elmúlt 60 esztendőben semmit sem tettek a folyamat ellen, csupán engedték, hadd gyengüljön az összetartó erő, hiszen annál könnyebben befolyásolható a tömeg. Egy óriási kősziklával nehéz elbánni, de egy porból összetevődött masszát semmiféle különösebb erőfeszítést nem igényel „csoportosítani”, „rendezni”.  

A nemzeti lét hanyatlása mindazon gazdasági csoportok vágya, akik a fogyasztói társadalom fenntartásában érdekeltek. Az a céljuk, hogy egyénekre, individuumokra bontsák a nemzetet, vagyis könnyen kezelhető fogyasztópolgárokká tegyék az embereket, akik nem túl okos kétlábú lények, nem beszélnek vissza, fel sem fogják, hogy ami ma 70.000 Ft az két hét múlva már miért nem 70.000 Ft, és nem érdekli őket, ki volt Hunyadi Mátyás. Csak dolgoznak, mint a hangya, aztán pedig kiszabadulnak, s mint az érzékszerveiben megzavart halak, a boldogságot keresve téves irányba rajzanak, az „evilági”, személyiséget bomlasztó jellemtelen dolgok felé fordulnak, így az alkohol, a szüntelen szórakozás, a léhaság és a paráznaság rabságába költöznek. Amellett, hogy esélyt sem adnak gyermekeiknek a normális emberi létre, sokat fogyasztanak, tehát működésben tartják a fogyasztói társadalom gépezetét. A rendszer haszonélvezői persze tökéletesen megélnek a haszonból, afelől semmi kétségünk nem lehet.  

Az individualista társadalmi modell kialakulásának előhírnökei hazánkban is felfedezhetők. A szabadságot, a boldogságot a szabadossággal és züllöttséggel összetévesztő honfitársaink bizton állítom, visszafelé eveznek a nemzet csónakjában. Félreértésen alapuló téziseik elősegítik a modern szabadságnak nevezett modern zsarnokság, a globalizáció kialakulását. Tudni kell, hogy a globalizáció nem arról szól, hogy a népek barátságokat kötnek, s nem is arról, hogy kulturális szálak érhetnek el a világ egyik feléből a másikba. A történet egészen más képet fest. Arról van itt valójában szó, hogy egy szűk, gazdasági és politikai hatalommal bíró nemzetközi érdek, a multinacionális tőke milyen jövőstratégiát képzelt el magának. Nem céljuk, hogy a valódi tudást fejlesszék, hanem inkább primitív embereket szeretnének látni: mert úgy biztosabb a biznisz. Nyilvánvalóan csak a saját anyagi hasznuk érdekli őket, amelyet – semmi kétség felőle, tisztes úton – a buta és félretájékoztatott, lebutított emberek segítségével szereznek meg. Mennyire nem keresztény, s mennyire nem emberi magatartás ez!  

Ezért van az, hogy már a karácsony is a „zöld hasúról” szól, azért találnak ki nekünk „Valentin-napokat”, ezért van tele a világ reklámmal. Mindenhol a fogyasztást reklámozzák. Az előállítók pedig az olcsóságra törekszenek, hajlamosak arra, hogy a szegényebb, politikai hatalommal alig rendelkező népeket (lásd: Magyarország) rossz árukkal árasszanak el. Azokat pedig, akik ennek az új világrendszernek az útjában állnak, a rendszer igyekszik „kiiktatni”.  

A nemzeti szolidaritás az az erősség, amely ennek az új társadalom elérkezésének az útjában áll. Amíg az emberek erős közösségekbe tömörülnek, amíg egységbe forrva együttműködnek, addig a fogyasztói társadalom az előszobába sem férkőzhet be. Sajnos, nálunk már minimum az előszobában tart a folyamat, így onnan sajátos meglévő módszerekkel könnyedén befolyásolja a magyar nemzet „alakulását”, helyesebben mondva pusztulását. 

Sokan úgy vélik, hogy nemzetben gondolkodni a 21. században elavult dolog. Nincs igazuk. Megjegyzem, ezeket a fals kijelentéseket jellemzően az önmagukban is aggályos neoliberális közéleti szereplőktől és azok holdudvarától hallhatjuk. A neoliberalizmus, amely a nemzeti szolidaritás ellenkezője, óriási hatalommal bír Magyarországon. Kezükben a média és a politikai elit zöme. 

A nemzethez tartozást továbbra is szorgalmazni kell, s már a kisiskolások körében fel kell hívni a figyelmet annak kiemelkedő fontosságára, továbbá arra a tényre, hogy ez nem csupán eszmei kincs. Azért nemcsak szellemi „hagyaték”, mert nekünk ez az érdekünk. A magyarságnak, a magyar embereknek az érdekük az, hogy összefogjanak, s egységet alkossanak. Egy erős magyar nemzet, egy erős magyarság bármely ellenállásra képes, s bármely gazdasági-politikai erőt képes túlélni. A közösségben ugyanis egyetlen hasznos ember sem vész el, s a megtermelt jogos haszon a közösségé marad. Azt nem viszik külföldre, s nem valamelyik idegen befektető zsebébe vándorol. Ha összefog ez a nemzet, s épít egy erős, szuverén Magyarországot, akkor a magyar embereknek meg fog teremtődni az út, amely a jövőbe vezet. A jelenlegi út nem vezet ugyanis sehová, ez csak egy egyszerű, omladozó falú labirintus útvesztője. S ha megtaláljuk a mi utunkat, akkor majd megérezzük, milyen az, amikor a megdolgozott energia nem kél lábra, a megtermelt haszon látható marad, s nem kell kevesebbért többet dolgozni. 

A nemzetet összetartó erő, az identitás, a kölcsönösen jelentkező összetartozás érzése a mai helyzetben azonban nagy megpróbáltatásoknak néz elébe. Az Európai Unióban való tagságunkkal ugyanis ezeket a szálakat jócskán meglazítottuk, s többé-kevésbé világpolgárokká tettek bennünket. Természetesen abban semmi probléma nincsen, ha idegen kultúrák ismerik meg egymást. Sőt, az e célból létrejövő kezdeményezéseket támogatni kell, ugyanis azok sok pozitív hatással bírhatnak. Azonban az Európai Unióban tapasztaltak egyre többször állnak ezzel erőteljes ellentmondásban. A nyugati nagyhatalmak részéről érezhető föderalista törekvések mind-mind olyan lándzsák, amelyeket a nemzet falához feszítenek. S várunk gyengeségét semmi sem mutatja jobban, minthogy a Magyarországot a nyugatiak befolyása alá sodró Lisszaboni-szerződést teljes politikai elitünk támogatta.  

Ezek alapján kijelenthetjük, hogy a nemzeti szolidaritás erejére nagy szükség van, s talán sohasem volt ennyire aktuális az iránta való igény, mint most. A magyarságnak soha nem látott szüksége van az alulról szerveződő civil kezdeményezésekre, ugyanis ez az egyetlen lehetőség, amely a helyzet előremozdításában jelen ismereteink szerint létjogosultsággal bír. S ebben a mai fiatalságnak kell élen járnia, annak a társadalmi csoportnak, amelynek a jövőjéről van szó. 

Mert ha tovább folytatódik Magyarország erkölcsi-gazdasági romlása, akkor az összes értelmiségi fiatal elhagyja hazánk földjét, s csupán a globalizáció szörnyszülöttje, a fogyasztói társadalom marad, amely fittyet hányva eleink dicső munkásságára, a magyarság szellemi vagyonát a semmibe szórja. Ha ezt az állapot hagyjuk bekövetkezni, akkor az a magyarságunkba fog kerülni. 

Természetesen az uniótól számos pozitív hatást vártunk. A várakozás ideje azonban letelt. A magyar emberek – jogosan – nyugtalanok, ugyanis semmit sem látnak az ígértekből. Mert a nagy és igazságos nyugat már megint nem segített, amikor a határon túli magyarokról volt szó. Nem voltak hajlandók tudomást venni arról, hogy Szlovákiában nem írhatják le a tankönyvekben a helységneveket magyarul. Erdélyben a székely autonómia szintén „hidegen hagyja” a mi új felszabadítóinkat. S emellett nem áll jobban a szénánk, a köznép tovább szegényedett, a magyar termelők egyre több gonddal kénytelenek szembenézni. A nemzeti történelmünket neutralizálni akarják, s azt szeretnék, ha feladnák hagyományainkat. Adókat fizetünk az európai közösbe, hogy aztán támogatásként abból Magyarország visszakapjon, amiket persze a bankok és a multik megsegítésére költ. Csupa olyan intézkedést láthatunk uniós pénzből, amely a multinacionális cégek terjeszkedését szolgálja elsődlegesen. Kezdve a „nagyoknak” adott igazságtalan kedvezményektől az autópálya-építésen át az ipari parkok kialakításáig. Teszik ezt ahelyett, hogy a hazai kis- és középvállalkozásokat, a termelőket támogatnák, vagy létrehoznának a pénzekből igazi hazai ipart. 

A nemzet összetartásában természetesen alapvető szerepet játszanak a nemzeti jelképek. Nem csak a klasszikus, mindenki által – remélhetőleg – ismert elemeket, mint a Turult, a címert, vagy a kettős keresztet sorolhatjuk ide, hanem egészen messzire elrugaszkodhatunk. A nemzet életében jelkép szerepét tölti be az épített örökség egy-egy kiemelkedő képviselője, mint a budai Vár, vagy a Parlament épülete, esetleg a Lánchíd. Szintén nemzeti jelkép számos, a magyarsággal szorosan összenőtt jelenség, a magyar nősziromtól kezdve a kerecsensólymon át a Szent László-pénzig. Elképesztően színes nemzeti jelképeink skálája, s ezt a repertoárt a többségi társadalom csupán részleteiben ismeri.  

A fogyasztói társadalom, a nemzeti társadalom ellenképének kialakítói is nagy sikerrel felismerték a nemzeti jelképekben rejlő spirituális erőt. Így esett meg az, hogy a Szent Koronát micisapkának nevezték, vagy éppen az Árpád-sávos lobogót – az egyik legősibb nemzeti jelképet – fasisztának próbálták beállítani. Egyesek odáig is elmentek, hogy a Turult a német birodalmi sassal hasonlították össze. S meg kell toldani mindezt azzal, hogy ezeket a szörnyűségeket nem holmi idegen betolakodók, hanem a magyarság törvényes érdekképviseletének szerves részét képező honatyák mondták. Azt érték el, hogy a nemzeti jelképeket a passzív, mára többségbe került társadalom elítéli, vagyis nem tesz mást, mint saját szellemi értékeiről lemond, s nem kíván egy értékes közösség tagja maradni. Azt is elérték, hogy a tisztán látó gondolkodóktól ugyancsak távol álló vad, megtévedt szélsőségek kisajátítsák ezeket a szellemi kincseket. S mindezen problémának a gyökerei ugyan oda vezetnek vissza, akárcsak bármely nemzeti gondunké: nincs felelős magyar érdekképviselet. Nemcsak az Európai Unióban, hanem Magyarországon sincs.  

A nemzet egységét semmi más nem hozhatja el újra, mint a jövő generáció. Sürgősen be kell vezetni a honismeretet, mint érettségi tantárgyat, amely a magyarság eszmei értékeinek a fiatalok javára történő átadását tűzi ki célul. Nem lehet a családokra bízni az identitás átadását, mert már a sokadik generáció nő föl anélkül, hogy valami fogalma is lenne a nemzeti hagyományokról. A magyar történelmet hiteles módon kell oktatni. Tájrajzot, nemzeti földrajzot kell tanítani. A hagyományokkal, a hasznos régi értékekkel – amelyek sohasem szűnnek meg értéknek lenni – meg kell erősíteni az ifjúságot. Olyan jövő felépítésére van szükség, amely a régi értékekre épül, s azokat összeegyezteti a modern normákkal. A ma élő időseknek, akik a Klebelsberg-féle oktatáspolitikában részesültek, még ha nincs is kikristályosodott nemzetképük, pontosan tudják, mit jelent magyarnak lenni. Ezt a kommunista érában már nem tanították, s nem tanítják azóta sem. Márpedig, ha ez a közösség nem veszi fel ezt az Európától egyébként nem idegen szokást, akkor a pusztulásnak tekint elébe. S ennek első jele a szellemi értékek iránti közömbösség! Ausztriában a tiroliak, a stájerek visszahozzák mindennapjaikba a népviseletet. Svájcban a szokásoknak nagyon komoly tisztelete van. Ott nincsenek nagy bevásárlóközpontok, nem lehet éjszaka vásárolni. Ami nappalra való, azt nappal végzik el az emberek. Vajon ha egy Svájc, amely a világ leggazdagabb országai között van, megengedheti magának ezt az önmegtartóztatást, akkor mi miért nem? Utóbbi ország a mai napig nem tagja az Európai Uniónak, amin érdekes elgondolkodni. Hasonlóképpen Horvátország sem, amely az unió nélkül érte el a nyugati államok fejlettségi szintjét.  

A helyzet bonyolult s égető, ezért mielőbbi hatékony rendezést igényel. Az jól látható, hogy a mai elit ennek a válságos helyzetnek a megváltoztatására nem képes, és nem is hajlandó. A vár kulcsa ezúttal a jövőben rejlik, vagyis a fiatalságban. 

Olyan ifjúságot kell nevelni, amely tiszteli elődeit, s fel tudja mérni helyzete súlyosságát, valamint megvan részéről a többé fejlődésre, a közösséggel való együttműködésre az igény. Sokan beszélnek a népességfogyás drámai problémájáról. De az csupán demográfia! A valóság sokkal lesújtóbb: annak a kevés gyermeknek a zöme is lelkileg megterhelt, frusztrált családba születik, s nagyon kicsi az esélyük arra, hogy amíg felnőnek, nem kallódnak el. De a magyar nemzet még nem veszett el. Deák Ferencnek, a Haza Bölcsének nagyszerű gondolata, miszerint "Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és szerencse ismét visszahozhatja, de amiről a nemzet félve a szenvedésektől önmaga lemond, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.” Ezért semmiről sem szabad lemondanunk, nem szabad beletörődnünk, s nem szabad a helyzet súlyosságát kisebbítenünk. Aki ez utóbbit teszi, az nagyban hozzájárul a nép félretájékoztatásához. Én bízok benne, hogy van még ma annyi fiatal Magyarországon, amelyből kialakítható egy kör, akiknek a szíve és az esze is a helyén van, s ezáltal a közös munka – a nemzeti szolidaritás – gyümölcse mielőbb beérik. De ez a gyümölcs csak azoknak lesz elérhető magasságban, akik meg tudják érteni, hogy a nemzet nem egy elavult feudalista csökevény, hanem egy olyan végtelen fonál, amely egy néppel együtt ered, s annak vesztével szakad meg. S eme eszmei folyosón a kor emberei képezik a hidat a múlt és a jövő között. 

A magyar nemzet egy történelmi folytonosság, amelynek mi, a 21. század polgárai csupán részei vagyunk. Mintegy 40 generáció tekint le ránk, s ki tudja, mennyi követ bennünket még. Unokáink jövőjéért mi vagyunk a felelősek. Minekután folytonos állapotról lévén szó, a magyar jövőt a magyar ifjúság fogja alkotni, s múltunkat, jelenünket ez a társadalom fogja megörökölni. Mindegy-e hát, hogy milyen fiatalságot nevelünk? Szabad-e olyat mondani, hogy a fiatalok ne foglalkozzanak a közélet témáival? Nem felháborító-e az, amikor a fiatalok lezüllése ellen nem tesznek semmit? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására bízok benne, hogy a felnövekvő generáció alkalmas lesz. 

2009. február 19. 

Hetzmann Róbert