A Váralja Szövetség honlapján már írtam a műemlékvédelemről, a hazai belvárosok jelentőségéről, s arról a kincsről, amelyet ezek a történelmi mementók egy nemzet számára jelentenek. Azonban, ahogyan a magyarságot sem határolják államhatárok, úgy a magyarság szellemi ékszerdobozát sem lehet közigazgatási, politikai határokkal körbefogni. Már hogy is lehetne! A legtöbb régiségünk, múlt-béli kincsünk felett átlépett a határ. Ezúttal egy ilyen, a trianoni határok másik oldalán található, sokak által elfelejtett településről írok.

A Váralja Szövetség műemlékvédelmi petícióján található aláírásokat szemlélve arra lettem figyelmes, hogy valaki a megjegyzés mezőben éppen egy meglehetősen érdekes, elfelejtett városkáról, Verespatakról írt. Azt írta, hogy Verespatakot is mentsük meg – nekem, őszintén megvallom, ez az egyik álmom.

Az aranybányáiról híres Verespatak a mai Románia területén található városka, hivatalosan község, gyakorlatilag pedig falu. A település mintaképe lehetne a kárpát-medencei népek együttélésének, s mintegy tragikus mementója a magyarság pusztulásának. Románul Roşia Montană, németül Goldbach a település neve, amely az Erdélyi-szigethegységben, azon belül a Gyalui-havasok és a Torockói-hegység ölelésében, az Aranyos folyó vízgyűjtőjén található. Ez a középkori hangulatú, mára romjaiban heverő egykori magyar város ősi aranybányászatáról ismert. Ezt a területet Erdélyben úgy ismerik, mint "Aranynégyszög", ugyanis itt található négy aranybányászatáról ismert középkori város légvonalban való összekötésével éppen egy négyszöget nyerhetünk. Azonban, hogy melyik négy város ez, arról a vélemények megoszlanak.

A település a történelmi Alsó-Fehér vármegyéhez tartozott, a román közigazgatás Alba (Fehér) megye területéhez sorolja. Topánfalvától, a románok híres nemzeti központjától, attól a 8000 lelkes nagy mezőfalutól 14 km-re délkeletre fekszik egy fenyves és lombos erdőkkel borított középmagas hegyvidék völgyében. Tipikus erdélyi táj jellemzi: lankás, de magas hegyoldalak, zöld mezők, sötét fenyves erdők, s a völgyekben gyönyörű patakok, folyók. A községnek, amelyet 10 település alkot (köztük Verespatak, Szarvaspatak, Abrudkerpenyes, hogy a legfontosabbakat említsem) együttesen alig több mint 4.000 lakója van – nagy a munkanélküliség, az emberek egy része pásztor, más része nem dolgozik. Nagyváros nincs a közelben. Külön megnehezíti a mindennapi életet, hogy a falvak gyakorlatilag megközelíthetetlenek a rossz utak miatt.

A település azonban, bár nem túl kiterjedt, óriási múltra tekint vissza. Aranybányászata már a római korban megkezdődött, a rómaiak a települést Alburnus Maiornak nevezték. Várat építettek s egy nagy labirintusrendszert alakítottak ki a színesfém kinyerésére, amely csodálatos módon fennmaradt, s ma is látogatható. A településen nem volt meg mindig a románok és a magyarok közötti harmonikus béke. A Mokányság, amely e kistáj neve, az oláh paraszti felkelések centrumának számított. Először 1784-ben dúlták fel dühös román parasztok, majd Avram Iancu seregei ostromolták. A városka a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség idejében fontos bányavárosnak számított. Körösbányához, Zalatnához, Abrudbányához, Aranyosbányához hasonlóan az erdélyi aranybányászat egyik központját jelentette. Verespatak öt templomáról híres: van egy római katolikus, egy unitárius, egy református és kettő ortodox. A római katolikus temploma 1783-tól épült, de a románok zavargásai miatt csak 1867-ben szentelték fel Szent László király tiszteletére. Református és unitárius temploma szintén a központban található. Különleges csemege lehet a kutatóknak és érdeklődőknek a falu temetője, valamint az ott található 43 műemléki jellegű épület.

A település demográfiai vonatkozásban meglehetősen színes képet mutat. Még költői szavakkal is azt kell mondjuk, a magyarság egyik tragédiája ez a városka. Középkori forrásokból tudjuk, hogy annak idején a településnek elsősorban magyar és német lakossága volt. (Ez azonban nem zárja ki a románok jelenlétét, akik mindvégig pásztornépek maradtak.) Az idő előrehaladtával, az Erdélyi Fejedelemség bukásával azonban a magyarok száma megcsappant a környéken. Az Árpád-korban még gyepűnek számító Erdélyi-szigethegységet (így nevezik a kb. Nagyváradtól Kolozsvárig, a Szilágyságtól Déváig terjedő óriási közép- és magashegységet) román pásztorok népesítettek be, s az oláhok, mint városbéli lakosság már a 18. században meg is jelentek. Verespatak térsége, ti. román nyelvű s csak az ott található bányavárosok képeznek/képeztek egy-egy magyar nyelvszigetet.

Az első népszámlálási adatok szerint Verespatakon románok voltak többségben, őket a magyarok követték, majd a németek következtek, akik a község alig 8-10%-át jelentették, egy részük egyébként szász volt. Azonban az adatok pontos ismeretéhez tudnunk kell azt is, hogy ebbe a statisztikába beleszámították Verespatakon kívüli további 6 teljesen román hegyi falu lakosságát is, ez az információ némiképpen árnyaltabb ismereteket ad.

Az első világháború előtti, még békeidőkben lezajló, s hosszú időn keresztül az utolsó hitelesnek tekinthető népszámlálás szerint Verespataknak 1910-ben 2907 lakosa volt, kik közt 1481 magyar (51%), 1412 román s csupán 7 volt német anyanyelvű. Az adatok hitelességét alátámasztják a felekezeti adatok: 1031 római katolikusról, 59 reformátusról, 275 unitárius lakosról tudunk, s ha ezeknek az úgymond hagyományosan magyar felekezeteknek összeadjuk a híveit, akkor 1365 bizonyítottan magyar lakost találunk. Az eltérés vélhetőleg annak tudható be, hogy a regisztrált 775 görög katolikus egy része a népszámláláson magyar anyanyelvűnek jelezte magát.

Bár a bányászat a századfordulóra már erős hanyatlásnak indult, s ezért számos lelket veszített a település, az még mindig városias jellegű volt, s középkori kisugárzását megőrizte. Jellemzően a románok a település külső részeit lakták, amelyek nem sokban különböztek a szomszédos móc falvaktól, míg a magyarok (és az eddigre nyilván teljességgel a magyarok közé beolvadt kevés németajkú) többnyire a központi területet lakták. Ez a különleges társadalmi helyzet egy nagyon bonyolult, fejlett emberi kultúrát alakított ki, amelynek a Romániával töltött idők vetettek végett.

Erdély elcsatolását követően szembetűnő a magyarság szinte azonnali rohamos fogyása. Talán a Verespatakon lezajlott etnikai-demográfiai fordulatot, a magyarok rohamos fogyását, "románná válását" semmi sem példázza jobban, mint a forró vízbe dobott jégkocka. Csak fogy, fogy, míg végleg el nem fogy.

1920-ban a románok 2139 lelket írtak össze (a lakosság 10 év alatt kevesebb mint háromnegyedére esett vissza), 1260 románt, 878 magyart (41%). 1930-ban a falunak már csak 27,5%-a vallotta magát magyarnak, 1941-ben 23%-a, 1966-ban 17%-a, míg 1977-ben a 157 fősre apadt magyar közösség már a 10%-át sem tette ki a teljes lakosságnak.

Közben a magyarok fogyásával arányban romlott a település összképének állapota, mígnem elérve a rendszerváltozást kísértetiessé, mintegy szellemfaluvá vált. A kilencvenes években azonban, akárcsak most, a Székelyföld volt a sláger, s nem sok figyelem jutott az ilyen középkori városi szórványokra.

1992-ben újabb népszámlálást tartottak Romániában, amelynek adatait nagy figyelemmel kísérte a hazai szakma: az elcsatolás óta ez volt az első kétségtelenül megbízható cenzus keleti szomszédainknál. Az eredmények azonban lesújtó képet festettek: a rendszerváltáskor még demográfusok által 2 milliósra saccolt erdélyi magyarságról kiderült, hogy csak 1,6 milliós közösséget alkot. Verespatakon sem változtattak az eltelt évek és a politikai eredmények a szomorú tendencián: 1992-ben a falunak már csak 1556 lakosa volt, s közülük csak 99 fő vallotta magát magyarnak - 6%!

S a statisztikák 2002-ben még ennél is sötétebb képet tártak elénk: Verespatak 1369 lakosú volt, s már csak 55 magyar élt a településen - 4%. Azóta nem volt népszámlálás.

Mégis mik lehetnek a fogyás okai?

A magyar lakosság ilyen mérvű csökkenéséhez több jelenség is vezetett. Az első ok talán az lehetett, hogy Verespatak sohasem volt színmagyar város, mindig is több náció lakta; s ez az érzékeny egyensúly, amely a "magyar időkben" kialakult, szinte a Romániához való csatolás pillanatától fogva felborult. A diktatúra, az erőteljes elrománosító intézkedések (ki- és betelepítések), s a versailles-i szerződés megszületését követő magyar kivándorlás következtében felbillent a mérleg. Az Aranynégyszög különlegességét is adó, fent leírt érdekesség, a nyelvi elszigeteltség is az okok közé tartozik. A magyarok, mivel minden irányból román falvakkal voltak körülvéve, nem élhettek nyelvükben, amit elkezdtek egyre helytelenebbül, egyre hiányosabban beszélni, mígnem áttértek a térségben jóval praktikusabb románra. Ez szerte a Kárpát-medencében így történt, figyelemre méltó, hogy a verespataki magyar közösség egyáltalán idáig húzta. A folyamat egy séma szerint történt, amely valamennyi belső-erdélyi bányavároson igazolható. (Ugyan ez ment végbe Abrudbányán, Zalatnán, stb; Körösbányán még erőteljesebben.)

A helyi magyarok egy része tehát elmenekült, elhagyta faluját, míg egy része asszimilálódott. Jól igazolják ezt a helyi látogatásokról tett jelentések. Arra járt néprajzkutatók, magánemberek és érdeklődők elmondása szerint a faluban még sokan beszélnek magyarul, de már csak a megszólalás erejéig. Ha tehetik, románra váltanak, s elbeszélik, hogy a nagyszüleik még eredetileg többnyire magyarok voltak. Csak a legidősebbek közül akad, aki folyékonyan beszéli nyelvét. 40 évnél fiatalabbak egyáltalán nem tudnak magyarul, szó szerint semmit se. Odáig jutottak Verespatakon, hogy a katolikus templomban románul mondják a Miatyánkot - a hívek kérésére! A magyar nyelv kikopott, s vele együtt kihalt a magyar közösség is - ebből is látszik a nyelv nemzeti identitásban felülmúlhatatlan szerepe.

Hogy a folyamatot jobban értsük, célszerű beletekintenünk a népszámlálások nyelviségre vonatkozó kimutatásaiba. 1910-ben a népszámlálás nem nemzetiséget, hanem anyanyelvet kérdezett. Ekkor a település 51%-nak első nyelve a magyar volt. Jól látható azonban, hogy először a magyar nyelv lépett ki a falu életéből: amíg 1966-ban a faluban 311 fő magyarnak vallotta magát (17%), magyar anyanyelvű csupán 87 fő volt. (Nyilvánvalóan a lakosság az anyanyelvet nem születéskori nyelvként definiálta, hanem azalatt az általa leginkább bírt nyelvet értette, azt, amelyen magát legjobban ki tudta fejezni.) A következő anyanyelvi adat éppen 2002-ből való: siralmas, összesen 11 fő!

Jogosan merül fel a kérdés: vajon mennyi magyar élhet Verespatakon?

A népszámlálás szerint 55 fő, anyanyelv szerint csupán 11, árnyaltabbak azonban a felekezeti statisztikák. 1992-ből tudjuk, hogy ekkor még mindig 215 katolikus élt itt, református 12, unitárius 42. Ezeket összeadva 269 főt kapunk, ami a falu lakosságának még mindig 17%-a. 1998-tól már nincs római katolikus pap Verespatakon. 2002-re a "hagyományosan magyar egyházak" terén óriási fogyás tapasztalható: mára már csak 153 katolikus, 5 református és 29 unitárius maradt, összesen 187 fő (14%). Ők minden bizonnyal magyarok, akik javarészt asszimilálódtak, de - mint láthattuk - nekik csak kb. harmada vallja magát magyarnak.

A műemlékeivel, középkori hangulatával és az eltelt idők súlyos lepusztultságával leírható Verespataknak és magyar közösségének azonban egy, a horizonton körvonalazódó óriási projekt adhatja meg a kegyelemdöfést.

Évekkel ezelőtt kutatások során kiderült, hogy Erdély még mindig bővelkedik nemesfémben: Verespatak hegyei és völgyei alatt mintegy 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt rejt a föld mélye. A zsíros prédára hamar lecsapott egy kanadai (tehát külföldi) cég, s megegyezett a román állammal. A Gabriel Resources nevű multióriás 16 km2-nyi területen cián felhasználásával szeretné a föld kincseit kinyerni. De a bányászat lefolytatásához, amely egy 15 éves időtartam lenne, közel 50 km2-nyi területre lenne szükség. A projektre egy külön céget Roşia Montană Gold Corporation néven hoztak létre. Nyilvánvalóan annyira profitérdekeltek, hogy egész egyszerűen fittyet hánynak az erdélyiek érdekeire, az olcsó és elavult szennyező technológia miatt a környezetszennyezés minimum 100 évig tartana. S bármikor bekövetkezhetne egy soha nem látott katasztrófa, amely potenciális veszély egy "kistestvérét" már megéltük: senkinek sem kell a 2001-es ciánkatasztrófát felidéznem.

A bányászat eltemetné Verespatakot, benne az öt templomot, a temetőt, az egykori Alburnus Maiort, s ezt a középkori kisugárzású, múltidéző atmoszférát.

2002-ben a három illetékes történelmi magyar egyház, 2003-ban a két templommal is bíró ortodox egyház is nyilatkozatban utasította el a tervezetet. Ezt a Magyar Köztársaság is megtette, nyilván egyik sem bír túl nagy befolyással egy közép-erdélyi falura és egy ilyen igencsak kecsegtető bizniszről való döntésre nézve, hiszen a haszon itt maga a színarany lesz. Különben is, egyikőjük részéről sem lehetett különös erőfeszítéseket tapasztalni.  Aztán sorra megjelentek nemzetközi és magyar civil szervezetek, akik tiltakozó fórumokat szerveztek. De ahogyan ez nálunk, Kelet-Európában lenni szokott, a beruházó jó előre gondoskodott arról, hogy a terv megnyerje a lakosok tetszését: a házak eladásáért busás kárpótlást fizetnének, s egy új házat kapnának Gyulafehérvár direkt verespatakiaknak épülő részében azok, akik vállalnák a költözést.

A cég azonban annál inkább kitett magáért. A nemzetileg-nemzetközileg kialakult vélemény befolyásolására TV-reklámokat készíttetett, ill. erről a beruházásról készült filmeket szponzorált. Azt szeretnék, ha minden ingatlant meg tudnának venni, hogy a bányászat megkezdődhessék, ami természetesen az összes műemlék, az összes mementó, templom és temető eldózerolása lenne.

Mára már számos házat sikerült felvásárolniuk, s rengetegen elköltöztek a faluból. Már bele sem érdemes abba gondolni, hogy vajon mennyi magyar maradhatott szülőfalujában.

Közben a szóban forgó pénzek, a felvásárlások két pártra osztották a falu népét. Vannak, akik sajnálják a régi épületeket, konzervatívok, vallásosak (és nyilván a helyi magyarok is ide tartoznak), ők tiltakoznak. A faluhoz kevésbé kötődőek és a könnyen "megvásárolhatóak" pedig mindent megtennének azért, hogy végre megkezdődhessék a bányászat. A cég manipuláló cselekvésével gyakorlatilag tudatosan két ellentáborra osztotta a falut, s a helyiek összefogása egészen biztos, hogy már nem fog bekövetkezni. A templomot ellátó római katolikus pap szerint annyira megromlott a falusiak egymás közti viszonya, annyira eluralkodott a gyűlölet a mindennapokban, hogy Verespatak már menthetetlen. Ugyanakkor ígéretet tettek arra, hogy amíg csak lesz is valaki, aki eljár a misékre, addig nem hagyják magára a falut.

Úgy gondolom, nekünk, mint felelősen gondolkodó magyaroknak, kötelességünk értékeink megőrzésének szellemében cselekedni. Ha nem lépünk közbe hathatósan, ha nem győzködjük román barátainkat (amely nép a magyarok elvileg természetes szövetségese), s nem bizonyítjuk, hogy a mi érdekünk az ő érdekük is, akkor egy tündérkert vész el Erdélyben. Egy olyan műemléki-történelmi komplexum, amely romos mivoltában is csodálatra méltó. Verespatak historizáló aurája, középkori kisugárzása felidézi Mátyás királyt, Bethlen Gábort, a régi "magyar időket" s egyben a magyarság alig száz év alatt végbement kihalás szélére sodródását. Ha a kanadai multicég elég erős lesz, márpedig úgy néz ki, akkor egy környezeti katasztrófával fenyegető, ezt a történelmi városkát a föld felszínéről lesöprő, a tájat eldeformáló rémálom válhat valóra.

Kár lenne érte. Olyan pótolhatatlan veszteség érné a magyarságot, amelyet már nem lehetne statisztikákkal demonstrálni.

2010. augusztus 12. A szerző megjegyzése: A Váralja Szövetséggel személyesen is eljutottam Verespatakra, és azóta árnyaltabb véleménnyel vagyok a témakörről. Lásd "Ez egy másik Verespatak" c. cikkemet.

A szerző diák, a Váralja Szövetség elnökségi tagja