A minap láttam egy festett portrét egy lányról. Harmincas évei elején, az élet még alig gyűrte meg gömbölyded arcát. Virágos ing, feltűzött, szőke haj. Egy igazgyöngynek tűnő gyöngysor a nyakában, és az arca mosolyt tükröz. Illetve, nem. A szája derül, de a szemei ridegek, mint egy befagyott tó. Látszólag boldog. De belül?

Fiatal fiú a Margitszigeten. Az ég gyönyörű kék, rajta bárányfelhők úszkálnak. A fiú egy lombos tölgy alatt ül, hátát a fa törzsének támasztva, és az egy füzetet egyensúlyoz a combjain. Az ágak közül az arcába tűz egy kósza napsugár, majd főhősünk elmosolyodik, és mélybarna szemeit a látóhatárra emeli. Olyan békésnek tűnik minden... Majd folytatja az írást:
 

                                                      ,,Öröm? Boldogság?
                                                        Csak csalfa tünemény,
                                                        délibábod sarkifénye.
                                                        Életed egy küldeménye
                                                        perzselő poklod postáján.”

Majd hirtelen egy könnycsepp hull a papírra, és elveszett szerelmére gondol. De mi ez? Hallod? Valami neszel... Valaki közeledik. Egy pajtása az... A fiú a szemét egy gyors mozdulattal megtörli, majd feláll, a füzet a fűbe hull, és a két ifjú kezet ráz. Majd elmennek... De a füzet és az érzések maradnak.

Harmadik személyünk, egy idős hölgy, kék otthonkában. Mindennap felkel korán, kitakarít. Összesöpör. Majd ebédet főz ... két személyre. Mindig két embernek főz, egy egészen kiadós ebédet, noha már évek óta cukros, nem ehet meg akármit. Főzés után mindig megfésülködik és megmosakszik, mert „ zsírszagúan nem lehet vendégeket várni.” . Igen... Néni vár. Nem szereti az egyedüllétet, de kénytelen elviselni. A férje pár évvel ezelőtt halt meg. A rák vitte el. De a hölgy vár... Egészen este hatig, ilyentájt szokta kutyájának, Nérónak odaadni „a megmaradt ebédet”. Ma nem jött senki... De talán holnap.

Talán. Örökös kétesélyes.

Sokan vágyunk a boldogságra, de nem mindannyian kaphatjuk meg olyan mértékben, amilyenben szeretnénk. A fiatal lány, akinek mindene megvolt, nem lehetett boldog. Egyszerűen nem tudott örülni, mert a pénz kipusztította belőle az érzéseket. Igen, a pénz pusztít. Elpusztítja a valódi értékeket, és csak azok maradnak meg, amik érdekeket szolgálnak. Érdekeket... De nem a miénket. Vagy ott a fiú... Élete szerelme hagyta el. Vagy nem? Hiszen mindig jön egy másik – mondják azok, akik azt hiszik, hogy megtalálták a boldogságot. Tévednek... talán. Vagy a néni. A hölgy vár, amíg be nem csönget hozzá egy fekete csuklyás fiatalember, megebédel, iszik egy teát (két cukorral és egy leheletnyi tejszínnel), majd a néni megszólal: ,,Rád vártam!”, és elmosolyodik. A fiatalember is, majd az úr kabátot ad a nénire, és elmennek valahova ketten. Nem tudni hogy hová, de a másnapi lap gyászjelentésében fog szerepelni Özv. Kovács Béláné neve. De ő most boldog... Talán.

Néha a csönd adja meg a legfontosabb kérdésekre a válaszokat, és nem a földhözragadt, hivalkodó halandók fecsegése.

---

Sötétség van, amíg a szem ellát. Jóformán nihil van. Semmi sincs.

Kéne ide egy színpad. Kellene rá egy művész, aki szégyelli, hogy ember, és kéne még egy író, akinek a szívében ott él az egész nemzet. Szükségünk lenne még egy dramaturgra is, hiszen a megjelenés pont ugyanolyan fontos a dráma világában, mint a megfelelő párbeszédek. Hangtechnikus is lenne.

A darab elkezdődik. A színész játszik, a történek csordogál, a szaténruha megvillan. Elképesztő elemekkel lenne megcsinálva, akrobatikus elemek, fények, mozgódíszlet.

A műsornak hirtelen vége, a történet lepergett. A színész kiáll, meghajol. Valami hiányzik... Nincs nézőközönség, nem volt kinek játszani. Nincs aki tapsol, nincs aki ujjong, nincs ki rózsát dobjon a színésznek. Semmi sincs. Így értelmetlen volt pénzt és időt ölniük a darabba. Ha lettek volna emberek, akkor a művész büszke lenne arra, hogy ember, az író a külvilágra is kiterjesztené a benne lévő kis országot, kis szigetet, és a hangtechnikus már nem csak egy hangember lenne, hanem az az ember, aki eltudja mondani a gondolatait – gépek segítsége nélkül.

És lenne a dramaturg. Nos, vele senki sem törődik.

Csak rajtunk áll a végkimenetel. Művész az, aki szebbé varázsolja a világunkat, író az, aki élettel tölti meg, és a hangtechnikus képvisel, meghallgat és támogat. És lenne a dramaturg. Akármennyire nem emlegetett személy, rajta áll,vagy bukik az egész. Rajtunk áll, vagy bukik az egész. Az életünk. A jövőnk.