Életművek jellemzése nagy óvatosságot igényel a jellemző részéről. Magam is megtanultam, rövid idő alatt, hogy nem szabad előítéletesnek lenni irodalmi alkotásokkal szemben. Tűnhet akármilyennek első olvasásra, egy műben egészen más üzenetet fedezhetünk fel többszöri, mélyebb átolvasás következtében. Tökéletes példa erre Kölcsey Ferenc „Vanitatum vanitas”-című verse.

Első olvasáskor ezen vers Kölcsey reménytelenségét és a világ dolgaitól való elidegenedését hivatott szimbolizálni. Tény és való, hogy a fizikai létezőktől és az evilági dicsőségtől elhatárolja magát Kölcsey számos kifejezéssel. Például a görög klasszikusok ócsárolásával, gúnyos lekicsinyítésével: „Demosthén dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár”, vagy „Plato és Aristoteles Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság”. Kijelenti a vers végén, „Mind csak hiábavaló!”. Hogyan értelmezzük ezt? Minden olvasóban ki ismeri a szerző életútját a feloldhatatlan ellentét képzetét kelthetik ezek a szavak. Egy olyan nagy személyiség, ki élete végéig harcolt a magyarságért, a magyar nemzet megmaradásáért, hogyan írhat olyat, hogy „minden hiábavaló”? Ennek megértéséhez nincsen szükségünk lélektani ismeretekre. Egy kérdésre kell adnunk választ: ha valaki elhatárolja magát szavakban a világtól, az feltétlenül azt jelenti, hogy feladott minden reményt, hogy ő magát végérvényesen elzárta magát a világtól?

Úgy gondolom, hogy nem. Mert a Vanitatum vanitas-t nem öncélúként kell felfogni véleményem szerint. Az üzenet sokszor nem a művészet maga, hanem a mű előállítása. Kölcsey a versben nem annyira azt állítja, hogy az a bölcs, aki mindent megvet mint olyat, hanem azt, hogy az a bölcs egyén, akinek megvan az erre való képessége. Mert mit ír három sorral lejjebb? „Légy, mint szikla rendűletlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen, S kedv emel vagy bú temet, Szépnek és rútnak húnyj szemet” (saját kiemelés - L.Á.). Ebből világosan kitűnik, hogy nem öncél Kölcsey számára sem a világ megvetése. A cél a rendületlenség, a lelki erő. Ennek a lelki erőnek a forrása Kölcsey szerint az érzelmek irányítása, sőt, az azoktól való megszabadulás. Aki elvonatkoztatja magát környezetétől, aki a külső világon „kívül” él lelki értelemben, az erősebb ember és jobban tud hatni arra. Talán ekképpen írhatjuk le legjobban a költő mondanivalóját.

A Léttel kapcsolatos nézete, mely szerint minden hiábavaló, is tanúskodik nagyságáról. Nem azt fejezi ki, hogy az maga hiábavaló, hanem azt, hogy kívülről szemlélve az, mert más létező nem létezik. Ha a fizikai univerzumon kívül keressük a „magasabb” értelmet, valóban értelmetlen minden. A lét értelme maga a lét ténye. A kereszténység is ezt vallja. Tehát az univerzum értelme a saját léte. Semmi sem örök, minden változik. A végtelenség szempontjából, ahova magát a vers kedvéért kihelyezi a szerző, értelmetlennek tűnik minden, mert minden mulandó. De maga a változás, a dinamika a dolgok értelme, a rend alapja, ha a világmindenség belsejéből szemlélődünk. Ilyen értelemben futuristaként és Nietzsche előfutáraként is felfoghatjuk Kölcseyt, mert a Vanitatum vanitas ezen a téren megegyezik nézeteikkel. A futuristák ugyanis magát a mozgást helyezték művészetük középpontjába, mert a változást tartották a legfőbb értelemnek (ilyen alapon magát a múltat mint teljes egészet el kívánták törölni, ami már vitatható nézet), Nietzsche pedig az univerzumnak nem tulajdonított különösebb célirányultságot, önmaga újratermelődésén és formaváltozásain kívül.

Örök mondanivaló ez. A művészetet mindig aszerint kéne elemezni, hogy mennyire aktuális üzenete a kortárs ember számára. A klasszicizmus tűzte ezt ki először kifejezetten mint nyílt cél: művészet az, mi a köznépet felvilágosítja, vagy tágabb értelemben, ami valamilyen funkciót szolgál (legyen az hatalmi funkció, mint a klasszicizmus esetében, vagy más). Öncélú művészet nem létezik. Ami öncélú, aminek jelentése önmagában merül ki, az nem valódi művészet. L’art pour l’art egy gyilkos, gonosz eszme. Kölcsey művészete a célt tartja szem előtt. Minden versében, minden írásában ott lappang az ész és értelem, valamint az a célirányultság, az az elvetemültség mely jellemzi a kiemelkedő személyiségeket. A mai olvasó is tanulhat a sztoikus filozófiából, különösen Kölcsey művészetén keresztül. Az élettel kapcsolatos hozzáállásunkat javíthatjuk a nagy személyiségek tanácsait követve. Mindennapi frusztrációink kezelése, és a társadalmi környezet által gerjesztett tudati mérgezés (pl. világnézeti üzeneteket hordozó hirdetések ) elhárítása felmagasztosult tudati állapotot igényel. A világon való túljutás a gonosszal való szembenézés eszköze az igaz keresztény számára. Ez nem megfutamodás, hanem erőgyűjtés.