Gondolatok a Honvéd főparancsnokság körül

Hetzmann Róbert

---

A Váralja Szövetség eddigi első, nagyszabásúnak nevezhető projektje tevékenységeink terén a műemlékvédelem témakörében indult. Egy értékőrző szervezettől elvárható módon a lehető legradikálisabban követeljük épített örökségünk védelmét.

A kollektív műemlékvédelem fogalmának bevezetésével egy eddig szokatlan, új jelenség bukkant fel a műemlékvédelmen belül. Célunk nemcsak egy-egy kiszemelt régi érték megőrzése, hanem a teljes műemléki környezet fenntartását követeljük. Igenis kimondjuk, igényünk az, hogy városaink történelmi központjai megmaradjanak, s azok a továbbiakban ne alakuljanak át – a teljes formakincsre való tekintettel megmaradjanak az utókornak.

Ezzel a radikális műemlékvédelemmel a társadalom túlnyomó többsége egyetértett, s az általunk megkeresettek néhány kivételtől eltekintve lelkesen támogatták e törekvést. Petíciónkat, amely az erre való igényt fejezte ki, egy konkrét cél követte: a Honvéd főparancsnokság megmentése.

A konkrét cél megválasztásakor számos tényező jutott szerephez, s úgy vélem, ezek szempontjából a lehető legjobbnak sikerült a választás. Fontos volt, hogy egy veszélyeztetett érték mellett törjünk lándzsát. A Honvéd főparancsnokság helyére, amely ma csak romjaiban látható, egy posztmodern extravagáns épületet terveztek. Szintén alapvető kitétel volt, hogy a megmentendő épület műemléki környezetben legyen – erre ideális helyszínnek bizonyult a Budavár, ahol a mai napig 90%-os többségben vannak a történelmi, műemléki jellegű épületek. Így a Honvéd főparancsnokság megmentésével nemcsak egy épületet, hanem egy teljes műemléki környezet, egy városrész atmoszféráját őrizhetjük meg az utókornak. Harmadszorra az sem mindegy, hogy – hűen az érdekérvényesítő tevékenységeinkhez – a műemlék sorsa mekkora tömegeket érint. A Honvéd főparancsnokság közvetlenül a Királyi palota mellett található, Budapest és Magyarország szívében. A Budavár ráadásul a magyarság történelmi központja is egyben – s ha továbbmegyünk, nemcsak az össz-magyarságot, hanem a teljes Kárpát-medencét érintő kérdésről van szó. Hiszen Buda sok-sok évszázadon keresztül jelentette a történelmi Magyarország központját, s ha nem is töltött be mindig fővárosi szerepet, történelmünk során mindvégig egyfajta központ volt. Ez azért is kézenfekvő, ugyanis a Váralja Szövetség térségünkben elsőként nemcsak felismerte azt a gondolatot, hogy a Kárpát-medence 30 milliós közössége egy történelmi-földrajzi dimenzióban él, hanem elkezdett erre építeni is.

Felmerülhet egy negyedik, jelképes szereppel bíró érv is. A Váralja Szövetség, amely a „vár” szót tudatosan hordozza nevében, saját szerepköréhez („vár népe”) méltó módon különös figyelemmel foglalkozik a magyar várakkal. A Honvéd főparancsnokság a Budavárban található, Magyarország központi várának belterületén – s mint ahogyan az küldetési nyilatkozatunkban is szerepel, „feladatunk e vár (=nemzet) falainak magasítása”, különös tekintettel az utókorra. Ez az átvitt értelemben értendő metafora ezúttal szó szerint is felfogható.

Ezek ismeretében elmondhatjuk, hogy a Honvéd főparancsnokság, amely jelenleg veszélyben van, a teljes magyarságot, és ezzel együtt minden kárpát-medencei összefogásban gondolkodó más ajkú polgárt érintő kérdés. Hozzáteszem továbbá, hogy nemcsak egy épület megmentése, hanem egy épületegyüttes, egy városrész történelmi kisugárzásának puszta léte forog kockán. Nem beszéltünk még azonban magáról az épületről. Arról, hogy mennyire értékes is valójában az egykori Honvéd főparancsnokság.

A fent végigvezetett érveléssel sok ellentmondásos információba ütközünk, ha az épület történetét szemléljük. Máris kiderül, hogy csupán egy alig 100 esztendős műemlékről van szó, amely valójában sem stílusában, sem méreteiben nem illeszkedik a budavári miliőhöz.

A Honvéd főparancsnokság 1895-97 között épült Kallina Mór építész tervei alapján. Sokan nem ismerik a tervezőt, akiről méltatlanul keveset emlékezik meg az utókor, pedig számos értéket, patinás műemléket adott a magyarságnak – példaként említhetjük a Budai Vigadót. Paradox módon bár sokat alkotott, csak alig néhány általa tervezett épület élvez műemléki besorolást, még az említett Budai Vigadó sem – szemben a Honvéd főparancsnoksággal.

A Honvéd főparancsnokság felépítése előtt ott egy evangélikus templom és rendház állt, amelyek elbontásával kezdődött meg az építkezés. A jelenleg tapasztaltakhoz rendkívül hasonló módon a századforduló körül a Dísz tér déli sarkánál új, a budavári lakóházaktól elütő épületek kaptak helyet. Számos hatalmas tömbként kiemelkedő palota épült fel a területen, amelyek szinte mind áldozatul estek a második világháborúnak.

Hasonló sorsra jutott az akkor még alig félévszázados, korában rendkívül modernnek számító Honvéd főparancsnokság is – az ostrom rendkívüli romlást okozott a budavári házakon. A lebombázott épületet a második világháború után második szintig visszabontották. A helyreállítás során törekedtek a budai házak eredeti stílusban történő helyreállítására. Ennek köszönhetően ma barokk épületek között sétálhatunk szerte a Várban, annak tudta nélkül, hogy azoknak a házaknak a homlokzatát egyszer már „modernizálták”, a legtöbbjük klasszicista stílusban átépült.

Tekintve azt, hogy a Budai Vár visszanyerte barokk hangulatát – különös tekintettel a Dísz térre, ahol csupán egyetlen szocreál építésű ház található – a Honvéd főparancsnokság klasszicista-eklektikus stílusával nem illeszkedett a környezetbe. Mégis, 60 éven át sem terv, sem elképzelés nélkül romként éktelenkedett Magyarország történelmi középpontjában.

Most, hogy a rom sorsa elmozdulni látszik, számos kérdés vetődött fel. Azon, hogy a jelenlegi terveket elutasítsuk, már túl vagyunk. A tervezők fittyet hánytak a civilek követeléseire, elvárásaira, egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy munkájuk egy bizonyos szempontból mennyire felelősségteljes. A tervezés során meg sem próbálták figyelembe venni azt, hogy a magyarság történelmi szívében dolgoznak, s annak évszázadokon keresztül meghatározó arculatát alakítják. Ennek a ténynek a figyelmen kívül hagyása túlmutat a hanyagságon: ennek az kell, legyen az üzenete, hogy ez a csoportosulás – bármennyire is jó hírnévvel bír, s bármennyire is kiváló szakemberek alkotják – alkalmatlan a feladat elvégzésére.

A lakosság részéről a legtöbben az eredeti tervek szerinti rekonstrukciót szorgalmazták. Mégis, akadt néhány olyan vélemény is, amely más elgondolásról tett tanúbizonyságot, s másféle ösvényeket nyitott meg a témakör kapcsán.

Egy korábbi internetes szavazás szerint egy honlap olvasóinak közel 60%-a a rekonstrukciót támogatta. A jelenlegi és a tervezőcsoport által korábban publikált tervek együttvéve is a szavazók csak kb. 15%-ának támogatását élvezték. Egy nagyjából ugyanekkora tábor azonban az épületcsonk elbontását javasolta. Hogy komplex véleményünk, elképzelésünk legyen, célszerű minden utat gondolatban végigjárni, elemezni.

A Honvéd főparancsnokság jelenlegi romjaiban egy nem túl értékes, nem túl impozáns csonk. Első látásra meg is lepheti az érdeklődőt az információ, miszerint ez az ingatlan műemléki besorolást élvez. Ez a két szint azonban az egykori épületnek csupán a lábazata – így nehéz ítélkezni az épület külsejét illetően. Hozzá kell tegyük, az eredeti épület annál inkább lenyűgöző volt – történelmi stílusjegyeivel, kupolájával, a monarchiabéli korokat idéző díszítettségével méltán sorolható Budapest megőrizendő értékei közé. Ezzel szemben felmerülhet egy ellenérv, miszerint az építmény csupán alig száz esztendős – ami teljesen igaz. Válaszul erre elmondhatjuk, hogy bár valóban korát tekintve össze sem hasonlítható a budavári polgári házakkal, vagy a Sándor palotával, esetleg a Várszínházzal, idősebb Magyarország – véleményem szerint – legszebb épületénél, az Országháznál, vagy éppen Dél-Buda gyöngyszeménél, a Gellért Szállónál.

Akik a helyreállítás ellen vélekedtek, felhoztak egy olyan érvet is, amely valóban bír némi létjogosultsággal. Az állítás szerint a Honvéd főparancsnokság, miután eredeti nagyságának csak töredéke maradt fenn, nem volna eredeti érték egy esetleges rekonstrukció után. Számos példa felhozásával tudjuk bizonyítani, hogy ez az elgondolás sem helyes. A második világháborúban hasonló sorsra jutott a pesti oldalon álló Grasham palota is, amelyet akkor – szerencsés módon – felújítottak. Ma senki sem vonja kérdőre a Honvéd főparancsnoksággal egyébként egyidős épület eredetiségét. De a második világégés nemcsak hazánkban, hanem szerte a világban hasonló, sőt ennél nagyságrendekkel súlyosabb pusztításokat hozott. Kölnben, vagy Drezdában sorra építik újjá azokat a régi épületeket, amelyek a második világháborúnak estek áldozatul. Pár éve annak, hogy átadták a háborúban csaknem teljesen lerombolt, Drezda jelképének számító Frauenkirche templomot Németországban.

Páran azzal a felvetéssel éltek, mely szerint legjobb lenne, ha a Honvéd főparancsnokság romját úgy hagynák, ahogy van – romos, lövésnyomokkal teli falakkal, mintegy mementót, emlékeztetvén a második világháborúra. Bár van erre nyugaton példa, történetesen a coventry-i székesegyház, mégis azt gondolom, ez a vélekedés nincs átgondolva. Az említett angol példa esetében ugyanis egy középkori, romjaiban is impozáns, a világháború okozta károkat valóságosan visszaadó épület-maradványról van szó.  Ezzel szemben a budavári Honvéd főparancsnokság mostani állapotában kifejezetten rontja Budapest esztétikai képét.

Az eredeti épület rekonstrukciójának tervét sem fogadta osztatlan öröm. Jogos a kritika, mely szerint az eklektikus stílusban épült Honvéd főparancsnokság nem illeszkedik a Dísz tér barokk hangulatához. Ha jobban átgondoljuk, akkor arra jutunk, hogy száz évvel ezelőtt éppen azt a hibát követték el, amely ellen ma tiltakozunk. Mégis, mentségére legyen a kornak, hogy a felépített épület stílusjegyei erősen történelmi hangulatúak voltak – szemben a mostani tervekkel, s a Honvéd főparancsnokság kevésbé állt kontrasztban az akkor még klasszicistára átépített Dísz tér házaival, mint ma, miután azok a háború után visszanyerték eredeti barokk arculatukat. Egyedül az épület méretei azok, amelyek továbbra is komoly aggályokat vetnek fel a rekonstrukció kapcsán. A Honvéd főparancsnokság ugyanis mondhatni még egyszer akkora volt, mint a körülötte levő házak. Hatalmas kupolájával például nemcsak a Királyi palotára nyíló rálátást gátolta meg, hanem a környék szerkezeti egységét is megbontotta.

Akkoriban több nagy tömegű épület is állt a Vár e részén, így bizonyosan más képet jelenített meg a Honvéd főparancsnokság akkor, mint azt ma tenné. Mégis, ezen álláspontok ismerete és átgondolása alapján azt tartom a leghelyesebbnek, ha az eredeti épület – vagy annak hasonmása – épülne fel. Sajnos, az eredeti tervezőt, Kallina Mórt már nem kérhetjük meg erre a feladatra, az épület áttervezésére. S amennyiben alapelvnek tekintjük azt, hogy a Honvéd főparancsnokság épületét szeretnénk megmenteni, annyiban nem rugaszkodhatunk el túlságosan az eredeti tervektől.

Egy teljesen más, valószínűleg soha sem létezett, korutánzó barokk épület felépítését hasonlóan a modern (de egyedi!) tervekhez, nem támogatom, ugyanis az csak egy hamisítvány lenne. Más, valaha, de nem itt létezett épület felépítésével még annyira sem tudok egyetérteni. A 19. században lebontott, egykor ott álló evangélikus templom és rendház újjáépítése pedig valóban felveti az épület eredetiségének a kérdését – ugyanis az az épületegyüttes több mint 100 éve eltűnt, s egyébként elbontásakor sem volt régebbi, mint most a Honvéd főparancsnokság.

Egy evangélikus templom felépítése még egyházi okokból sem indokolt. A 19. században lebontott templomért és elvett ingatlanért ugyanis az evangélikus egyház akkor kárpótlást kapott, és szintén Kallina Mór tervei alapján épült fel a budai Vár másik felében az új evangélikus templom. A nem nagy lakosságú, csak kis részben evangélikus Várnegyed nem lenne képes további egy evangélikus templom (hitközösség) eltartására.

Arra való tekintettel, hogy a Honvéd főparancsnokság megmentésén, a lakosság véleményének képviseletében és az utókor érdekeinek felelősségteljes szem előtt tartásában munkálkodunk, nem hagyhatjuk, hogy a véleményünk figyelembe vétele nélkül hozzanak döntést.

Ehhez azonban első lépésben el kell döntenünk, hogy mi épüljön fel az egykori Honvéd főparancsnokság romjain – pontosabban mennyire rugaszkodhatunk el az eredeti tervektől. Felvetődik, hogy egyáltalán elrugaszkodhatunk-e az eredeti tervektől?

Ez a kérdés egyfelől erkölcsi kérdés, másfelől igen szubjektív. Célszerű a kérdésben azokat az irányvonalakat alapelvnek tekinteni, amelyek nemcsak praktikusak, hanem egyszerre hűek az eredeti Honvéd főparancsnoksághoz. Az egyik tényező, amelyet szem előtt kell tartani, az a lakosság véleménye. Ezt kell összhangba hozni az építész szakma véleményével – s ezt a véleményt (függetlenül a tartalmától) értékőrző síkra kell helyezni.

Reálisnak tartom a Váralja Szövetség álláspontját, mely szerint az új épületnek legalább 70%-os hasonlóságot kell mutatnia az eredetivel. Mivel a Honvéd főparancsnokság eredetileg is történelmi stílusban épült, külsejével nem fogja a Vár történelmi kisugárzását megbontani, csupán a tér barokk hangulatában okozna változást. Hogy ez minél kevésbé történjen meg, lehetne az épület eklektikus stílusjegyeit kissé tompítani, a Honvéd főparancsnokság homlokzatát a tér egyéb épületeinek külsejéhez igazítani. A változtathatóságot érdemes arra felhasználni, hogy az épület jobban illeszkedjen a környezetbe. Kevésbé legyen nagy tömegű, s magasságával ne legyen erős kontrasztban a környező építményekkel.

Nyugaton már felismerték az értékekben rejlő lehetőségeket, itt az ideje, hogy ez nálunk ne csak a civil berkekben, hanem a döntéshozó hatalom fejében is megtörténjen – szemléletváltásra van szükség. Előrelátónak kell lenni, különösen most, egy válság alatt. A turisták ugyanis nem azért jönnek Budapestre, hogy posztmodern épületeket szemléljenek a történelmi központban – ugyanis minden városnak megvan a modern külvárosa. Történelmi városmag már nincs mindenhol – s a régi épületek, a történelmi kisugárzás az, ami valóban vonzóvá teheti székesfővárosunkat a világ polgárai számára.

Egy szép Budapest nemcsak a turizmus, hanem a hazai polgárok, a magyarság érdeke is egyben. Nemcsak anyagi javakat, hanem szellemi értéket is közvetít felénk. Egy történelmi értékekben bővelkedő Budapest, amelyre büszkén felnézhetünk, nemzeti identitásunk alapja is lehet. Annak tudatában, hogy Budapestből csak egy van, meg kell fontolnunk, miképpen építkezünk, s hogy rendelkezünk székesfővárosunk jövőjét illetően.

A szerző diák, a Váralja Szövetség elnökségi tagja