A hungarus-tudat egy történelmi jogfolytonosságra épülő, ám mégis modern elképzelés, amely a Kárpát-medence sok-sok népének összefogására irányult. A hungarus-tudat egy sajátosság, egy olyan magyar nemzeti öntudat, amely az egyén anyanyelvétől és „etnikai minőségétől” független: ez a tudat összekötötte a magyart, a szlovákot, az erdélyi románt, a horvátot, a kárpát-medencei németeket, ruszinokat és a többi, az egykori Magyar Királyság területén élő népet egymással. Európában a hungarus-tudathoz hasonló nemzeti identitás alakult ki Svájcban, ahol négy nép alkot egy elválaszthatatlan nemzetet.

Természetesen mondanom sem kell, a hungarus-tudat elsősorban akkor jutott nagy szerephez, amikor a sokszínű Kárpát-medencét a széthullás fenyegette. Sajnos, éppen akkor először, amikor már késő volt: a faji önrendelkezést óhajtó népeket ekkor már nem lehetett „visszatartani”. Az első világháborúban – és utána – számos kérdést döntött el a nem magyar ajkú népek sajátos magyar-tudata, amely azonban nem bizonyult elég erősnek a pánszláv törekvésekkel szemben. Mégis, sokakra hatott, s mintegy ezer évig kihatott a Kárpát-medence népeire, s nyomai ma is érzékelhetők.

A hungarus-tudat tipikus jellemzői egyszerre találhatók meg az összes kárpáti nép körében. Szent István és Szent László, ill. a többi Árpád-házi szent kultusza végig megfigyelhető. A szlovákok éppúgy siratták Mohácsot, mint a magyarok – s a nyelvi és faji minőségben eltérő népek hazaképe Magyarországon nem mutatott eltérést. A Tisza pl. épp úgy hazai folyója volt a szlovákoknak, románoknak, németeknek, stb.

A hungarus-tudat a sok kárpáti nép közös öntudata volt, s mivel a magyar néphez való eszmei integrálódást jelentette, értelemszerűen ez egy „hungarofil” tudat volt. Mégis, ennek felvétele ellenérzéseket nem váltott ki sehol, s nem fosztott meg egyetlen faji/nyelvi értelemben eltérő polgárt saját, hozott kultúrájától. A hungarus-tudat küldetése nem más volt, mint egységben tartani a Kárpát-medence népeit, s ezzel erősíteni Magyarországot – a hungarus-tudat pedig a haza iránti feltétlen hűséget és a közösség eszmei összetartozásának felvállalását jelentette. 

E nézet kialakulásához az a tény vezetett, hogy a Kárpát-medence (ergo Magyarország) mindig soknemzetiségű terület volt. Magyarország ilyen felépítése tudatos volt, Szent István Intelmeiben is megfogalmazza, hogy az egynépű nemzet erőtlen, míg a sokszínű erős, mégpedig azért, mert az együttélés során a különbségek egymást erősítik. 

A hungarus-tudat visszavezethető gyökerei már a honfoglaló magyaroknál is megfigyelhetők. Hét törzsben érkeztek, akiknek volt egyféle autonóm öntudatuk, mégis egy egységet, mai szóval nemzetet alkottak. S velük együtt a nyolcadik törzs, akik a kabarok voltak. Valószínű, hogy a Kárpát-medencében maradt avar és ekkor már feltehetőleg itt élő székely népek is ilyen autonóm öntudattal váltak a magyarság részévé. (A székelyeknek a mai napig autonóm öntudatuk van, ami nem gyengíti a magyar egység iránti identitásukat.) A besenyők, jászok és kunok szintén így integrálódtak be a magyarságba, s a teljesen eltűnt besenyőket leszámítva ezek a mai napig érzelmileg összetartozó emberek. Ezek a népek azonban hamarosan mind asszimilálódtak, s kulturális és nyelvi értelemben nem mutatnak már eltérést a többségi magyaroktól.

Az állam nélküli népek így teljesen beilleszkedtek ebbe a légkörbe, kivételt egyedül a horvátok képeztek, akiknek saját államuk volt – s ezt Magyarországon belül is megtarthatták. Természetesen, ez pozitív, hiszen különben a horvátoknak le kellett volna mondaniuk az önrendelkezésről. Horvátország nagy autonómiáját végig megtarthatta, noha ettől függetlenül Horvátország 1091-es meghódítását a horvátok a mai napig megszállásnak tartják, s ők lettek a későbbiekben az egyik legkevésbé hungarofil nemzet.

A hungarus-tudat, noha gyökerei több mint ezer évre nyúlnak vissza, mégiscsak egy modern fogalom. Ez egyáltalán nem vesz el értékéből, sőt, azt emeli azzal, hogy nem mesterségesen, hanem természetesen valósult meg, szemben a pánszláv, dákoromán, pángermán elméletekkel, amelyeket egy-egy újkori ideológiai „gépezet” gondolt ki.

A hungarus-tudat történelmi szálaiban elsősorban nem annak meglétéről van szó, hanem meg-nem létének hiányáról. Tehát, maga az ideológia korábban egyáltalán nem létezett, csupán annak alulról-felfelé megvalósult formája. Nagyon ritka, hogy egy ideológiát nem egy-egy emberi gondolkodó tervel ki, hanem az természetesen megvalósul, s a gondolkodóknak ebben az esetben csak az a feladatuk, hogy ezt a tudatot folyton modernizálják, nehogy az lemaradjon a kortól, s felülírja valami más, nem eredeti elképzelés. Így, amikor a szlovákok, ruszinok Rákóczi seregeiben harcoltak, akkor nem holmi ideológiai megfontolásból tették ezt, hanem azért, mert ez volt a természetes.

A 18-19. század a nemzetek ébredésének kora, ami különbözőképpen hatott más és más népekre. A magyar nemzet ekkor visszanyúlt történelmi nagyjaihoz, s kialakult egy modern nemzettudat. Már nem a király s nem az állam jelentették a nemzetet, hanem a közösség maga. S ekkor a Kárpát-medencében nem egy nemzet ébredt fel, hanem több is. A pánszlávista ideológia megfertőzte a szlovákokat. A dákoromán elmélet a románokat, és így tovább. A katasztrófa már közeledett: az 1848-as nemzetiségi lázadások Trianon előszelei. Ráadásul a területi „aspiránsok”, Románia, Szerbia és a magyarokkal nem szimpatizáló, Monarchiában létező Csehország ezeket a zendüléseket erőteljesen támogatták, sőt a bécsi udvar politikai érdekei is meghúzódnak a kárpáti egység szétszakadása, helyesebben szétszakítása mögött.

A Kiegyezés utáni Magyarország tökéletesen ráismert a problémára: a kisebbségek túlságosan is magas számarányára. Mégis, egy súlyosan rossz, elavult (akkor még egész Európában bevett) szokást alkalmaztak: a kisebbségek erőszakos beolvasztását. Ebben az időszakban korlátozták a nemzetiségiek működését, tudatosan visszaszorították a kisebbségi értelmiségieket. (Pl. a betiltott nemzetiségi gimnáziumok. Ezek ok-okozat jellegű konfliktusok voltak. A betiltott iskolákban szakadár tanokat terjesztettek.) A szlovák értelmiségi réteg éppen ezért Prágában tanult, ahol mintegy feltöltődtek a csehek által szorgalmazott függetlenedési eszmékkel. A szomszédainkkal való problémáink is jórészt az ezekre az időkre való visszaemlékezésekből adódnak. Noha a magyar politikai elnyomás össze sem hasonlítható az impériumváltás (Trianon) után az utódállamokban tapasztaltakkal, nagy nyomot hagyott az együttélésben. A kisebbségek számaránya meglepő módon csak jóval a török idők után kezdett megemelkedni, az újjánépesüléssel egy időben. Az 1600-as években – igaz, számokban kifejezve valóban megcsappant a magyarok aránya – még a magyarok súlya volt döntő a Kárpát-medencében. Ezzel szemben 1790-re már csak 39%-a magyar nemzetiségű Magyarország lakosságának. Ezt 1910-re 54,5%-ra lehetett feltornáztatni. (A kb. 15%-os növekedéshez elsősorban a kisebbségiek negatívabb népszaporulata, másodsorban a kivándorlásuk, harmadsorban csak az asszimiláció járult hozzá.)

Magyarország, a képzeletbeli „vár” falai úgy kezdtek rogyadozni, ahogy a képzeletbeli „várkövek”, a nemzetiségiek mozgolódtak. Mégis, a magyar vezetők nem ismerték fel, hogy az asszimilációs politika nem járható egy olyan országban, ahol a lakosság csaknem felét a kisebbségek adják. S ezt fokozza, hogy a királyi Magyarország területének nagyobbik felét nem magyar ajkú népek lakták.

1914-ben kitört az első világháború. A háborút kirobbantó szarajevói merénylet csak ürügy volt: Németország az Osztrák-Magyar Monarchiával (Ausztrohungária) karöltve már évekkel ezelőtt készülődött. A tengerei csatahajók már a tízes évek elejére készen álltak, Németországról nem is beszélve. A háborút nem más robbantotta ki, mint az emberi önzés, Németország végtelen éhsége. Németország ugyanis nem vett részt a gyarmatosítás korában, mivel akkor a németek sok-sok apró államban éltek, s a mai Németország még nem létezett. (Csak 1871-ben alakult meg a Német Császárság.) Ausztrohungária részéről, noha a magyar fél a politikai elnyomásból kifolyólag (Magyarország nem folytathatott saját külpolitikát) nem sok mindent tehetett, a magyarok éppúgy a háború hívei voltak, mint az osztrákok. (Tisza István mindvégig a háború elkötelezett híve volt, igaz a háborúba való beugrást egyedüliként nem helyeselte, tartván Szerbiától és Romániától.)

Magyarországon a nemzetiségi feszültség valóságos ketyegő bomba volt, amit az államigazgatás is érzékelt. Egy 1913-ban elfogadott törvény például korlátozta a gyülekezési és sajtószabadságot, a kisebbségek visszatartása céljából. 

Ha a kiegyezéskori Magyarországon az erőszakos asszimiláció helyett más utat választottak volna, talán nem kényszerülünk ilyen hatalmas területi veszteségekre. A háború végére már egyértelműen bebizonyosodott, hogy a hungarus-tudatot többnyire felülírták más, új eszmék. A Magyarországgal már csak kényszerből összekötött Horvátország számára fel se merült egy esetleges magyarokkal közös jövő gondolata. A szerbek fegyverrel fordultak ellenünk, akárcsak a románok. A szlovákokat is egyre átitatta egy szakadár hangulat. Elérkezett az, amitől rettegtünk, ami feldarabolta Magyarországot, s ami azóta a magyar identitásnak meghatározó alapja lett: Trianon.

A faji alapú nemzetállamok kora köszöntött a Kárpát-medencére. Csak túlságosan későn, akkor, amikor a nemzetiségiek már katonai győzelmeiket halmozták – merült fel egy olyan Magyarországnak a gondolata, amelynek szervezőereje a hungarus-tudat. Megszülettek az első elképzelések, amelyek kiindulópontja a nem faji alapon szerveződő Svájc volt. Svájcban az ún. „Eidgenössisches Bewusstsein” (szövetségi tudat) fogja egységbe a területileg külön tömbben élő németeket, olaszokat, franciákat, rétorománokat.

Trianon egyenes következménye a hungarus-tudat felbomlásának. De kevesen tudják, hogy még ekkor is nagy szerepet játszottak ennek a természeti eszmének a megmaradt nyomai. Sopronban a népszavazáson a szavazatok kétharmada Magyarország mellett szólt. Tudnunk kell, hogy a soproni térségnek csak a harmada volt magyar nemzetiségű. Ha sok német (akik egy nép az Ausztriában élő szomszédaikkal!) nem szavaz Magyarország mellett, akkor Sopron ma annyira lenne magyar város, mint Pozsony. De a maradáshoz szükség volt a horvát lakosok támogatására is, ugyanis Sopron környékén sok horvát élt. A horvátok túlnyomó többsége a gazdaságilag és minden értelemben fejlettebb, kecsegtető Ausztria helyett Magyarországot választotta.

Kevesen tudják csak, hogy a felbomlott Magyarország területén öt ideiglenes állam is létrejött. A felsőőri központtal működő Lajtabánság, és az ennek védelmére felálló ún. „Rongyos Gárda” egy hónapig létező államot hoztak létre Prónay Pál vezetésével.

A Bánáti Köztársaság azért is jött létre, hogy a Bánátban létező multikulturalizmust fenntartsa Magyarország határain belül. A német származású Róth Ottó (Otto Roth) vezette államalakulat egy hónapot se élt meg, de maga mellé állította a magyarokon és a németeken kívül a bunyevácokat is. A szerbek azonban hallani sem akartak róla, s még 1918 novemberében a francia-szerb csapatok közösen felszámolták az államot.

A magyarországi szlovének hungarus-tudata korábban általános volt, s a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatlakozást kezdetben csak a helyi katolikus és világi vezetők támogatták. Később a szlovén nép is elfogadta az impériumváltást.

Érdekes a Fiumei Szabad Állam története, amely 1920-tól 1924-ig állt fenn. Függetlenségét még az Egyesült Államok is elismerte. Ezt az államot a város olasz, magyar és német lakossága szervezte, akik nem akartak a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz kerülni, s az Olaszországgal való egyesülést sem pártolták. Itt hivatalos volt a magyar nyelv.

A racionalista gondolkodók gyakran hangoztatják az emberi eszme racionalitáson való alapulását. Így azt lehetne gondolni, hogy a legkisebb fájdalmat Trianon azoknál a magyaroknál okozta, akiket valamely nyugatabbi államhoz, pl. Ausztriához csatoltak. Paradox módon a legtöbb népfelkelés éppen a nyugati határok mentén tört ki. Kevesen hallottak arról, hogy a területek átadásakor tíz faluban tiltakozások kezdődtek az elcsatolás ellen. Magyar, horvát, sőt német (!!) falvak fegyveresen kiharcolták, hogy Magyarországon maradhassanak.

1920-ra kialakult a nemzetiségiek általános viselkedése. A németek erős hungarus-tudata például olyannyira meghatározó volt, hogy még a második világháborúban is szerepet játszott. A szepesi szászok végig revizionisták maradtak, a felvidéki Dobsinában élő buléner-németek tüntetés keretében nyilvánították ki akaratukat, miszerint Magyarországhoz akarnak tartozni, az első bécsi döntés ideje alatt. A Kassa melletti Mecenzéf falu és környéke mánta-német lakosainak hungarus-tudata máig legendás maradt.

Kivételt egyedül az erdélyi szászok képeztek, akik – noha 800 évig éltek Magyarországon – általában nem a magyarok oldalán harcoltak. S így, 1918-ban a szász nemzetgyűlés Medgyesen kimondta Romániához csatlakozását. (Az erdélyi magyar-szász ellentét még a 48-as szabadságharcban csúcsosodott ki.) Szemben velük a szatmári svábok hungarus-tudata olyannyira erős maradt, hogy ma Nagykároly térségében a németek többsége a népszámlálásokon magyarnak vallja magát.

A németek mellett a ruszinok is a „hungarofil” népek közé sorolhatók. Egyetlen népként nem harcoltak a magyarok ellen. Kárpátalján a ruszinok a magyarok oldalán álltak 48-ban is, és 49-ben egészen augusztus végéig megmaradt ellenállásuk. Kárpátalján a ruszinok a mai napig magyarbarátok, jellemző például, hogy az ukrán nacionalisták híveiket buszokkal szállítják kárpátontúli városokból Kárpátaljára, amikor magyarellenes megmozdulásokat szerveznek.

A Kárpát-medencében élő zsidók nagy része szintén hungarofil volt. A magyar és német zsidók tömegéről elmondható ez, akik identitásukat az elcsatolás után is többnyire megtartották.

A szlovákok körében is létezett hungarus-tudat, amely mára már teljesen eltűnt – szinte nyomtalanul. A nyugat-szlovákok inkább magyarellenesek voltak, őket jobban érintette a pánszláv-szellem hatása. A szlovák nemzeti felkeléseket mindig magyarellenes jelszavak jellemezték, és jellemzően mindig Turóc-Liptó megyékből indultak ki. A keleti szlovákok kevésbé voltak szakadárok, de idővel ők is elpártoltak a magyar hazától, s különféle Nagy-Morva- ill. pánszláv-elméletek hatásai alá kerültek. 

A románok sajnos egyáltalán nem ragaszkodtak Magyarországhoz. A román kontinuitás-elméletet, a dákoromán-elméletet egyenesen azzal a céllal ötlötték ki romániai történészek, hogy a románok által többségben lakott Erdélyt kihasítsák Magyarországból. (Egészen a Tiszáig szerették volna a határokat kitolni.) A románok a török elnyomástól északra vándorolva már a 12. században megjelentek a Kárpátokban, de súlyuk csak igazán a török idők után növekedett meg. Közülük is a legtöbben a magyarellenes ortodoxiához tartoztak, inkább csak az északi románok tartoztak az inkább magyar érzelmű görög-katolikus egyházhoz. A görög-katolikus egyházat az impériumváltás után üldözni kezdték, a kommunisták be is tiltották, mégis sokan kitartottak hitük mellett. A görög katolikus románok általában kevésbé voltak elszakadás-pártiak.

Az ortodox szerbek magyarellenességén semmi sem tett túl, rájuk nem igazán volt érvényes a hungarus-tudat. (A középkorban még együtt harcoltak szerbek, magyarok, horvátok a törökök ellen, gondoljunk csak Dugovics Tituszra, vagy a török hajózárat áttörő szerb sajkásokra.) A katolikus szerbek, akik a bunyevácok, magyarbarátok voltak. Az ortodoxiához tartozó valódi értelemben vett szerbek, régi elnevezéssel „vadrácok”, fegyveresen felkeltek a magyarok ellen. A szerb a legkevésbé „simulékony” nép a Kárpát-medencében: az elszánt és agresszív szerb felkelők tettei számos tömeggyilkossághoz vezettek már. Magyarországon ma kevés szerb él, egyetlen faluban alkotnak többséget, Lóréven. Itt jól megfigyelhető, hogy ezek a mai, 21. századi szerbek a mai napig nem vallják magukénak a hungarus-tudatot: a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazáson a falu 75%-a NEM-mel szavazott. (Lórév 2/3-a szerb.)

Talán érdekesség még, hogy Lengyelországban az oda ítélt Észak-Szepességben és Észak-Árvában még ma is élnek nagyon idős emberek, akik magyarul tanultak az iskolában, és el tudják mondani a Nemzeti dalt, vagy éppen az Üdvözlégyet magyarul.

A hungarus-tudat a svájci mintára akár a mai napig összetarthatta volna a kárpáti népeket, ez azonban nem sikerült. Mégis, a 21. században, iszonytató gyorsasággal globalizálódó világunkban joggal válnak ezek a kérdések újra aktuálissá. Régen az embereknek nap mint nap meg kellett küzdeniük életükért. A 21. században az értékeinkért kell naponta harcolnunk. Példátlan módon integrálódó világunkban a népek összefogására volna szükség.

Az együttműködés minden itt élő nép érdeke. Az összefogás erőssé tesz bennünket, az összefogásban részt vevőket, s ezáltal könnyebb lesz megmaradásunk, boldogulásunk. A geopolitikai és történelmi adottságok, továbbá a gazdasági érdekek azt kívánják, hogy a Kárpát-medence népei fogjanak össze!

Kossuth Duna menti Köztársasága sajnos nem valósulhatott meg. A Váralja Szövetség visszatérve a hungarus-tudathoz, ezen az eszmerendszeren újítaná meg a magyar nemzeti öntudatot s építené ki a modern magyar nemzetet, vele a kárpát-medencei békés együttélést. Ez az Új Kárpáti Gondolat. Mert a faji tézisek ideje már végleg lejárt!