Platón Menón nevezetű  ókori görög dialógusa nem csupán egy morálfilozófiai, hanem egy ismeretelméleti problematika kifejtése is. A tudatos emberi tevékenység során felmerülő problémák szükségessé teszik, hogy egy etikai gyakorlati elméletbe episztemológiai kérdéseket is bevonjunk. Platón a Menónban mutatja ki, hogy egy koherens etikai elmélet alapvetően függ egy megfelelő ismeretelmélettől. Felmerülhet a kérdés, hogy a morális problémákat képes-e a filozófia vizsgálódási tárgyává tenni? Platón ezt a kérdést úgy közelíti meg, hogy megállapítja: az erény egyben tudás is, a tudás pedig nem más, mint visszaemlékezés arra, amit már előzetesen közvetlenül tudtunk születésünk előtt. Ismeretelmélete az idealizmussal szerves kapcsolatban áll. A világgal kapcsolatos gondolatainkat két tényező befolyásolhatja; az érzéki világ ingerei és a lélek emlékképeiből meríthetünk. Az utóbbit azzal támasztja alá, hogy vannak olyan fogalmaink, melyek túlságosan összetettek ahhoz, hogy pusztán az érzékelésből származhassanak, tehát a lélek belső forrásából kell eredniük. Ilyen például a szépség vagy az egyenlőség fogalma. A visszaemlékezés arra szolgál, hogy e fogalmakat az általunk tapasztalt világra alkalmazhassuk. Az emberi megismerés e szerint egy olyan interakció eredménye, mely az egyedi fizikai tárgyakról az érzékeink által közvetített gondolat és azon összetett és magunkkal hozott fogalmak között jön létre, melyek alá az említett egyedi tárgyakat besoroljuk. Platón az empirikus tudás két alapvető forrásának az érzékelést és a formákra vonatkozó velünk született tudást tekinti. Amit tanulásnak hívunk az voltaképp annak a tudásnak a felelevenítése, amellyel születésünk előtt egyszer már rendelkeztünk.  Mindenkinek megadatik, hogy ha homályosan is, de visszaemlékezzünk a formákra, még ha nem is sikerül mindenkinek tökéletesen a felszínre hoznia ezt a tudást.  

Filozófiai kérdés marad továbbra is, hogy az emberben rejtőző szellemi adottságok vagy erények, belső tulajdonságaink objektív kifejthetők-e és ha igen hogyan lehet visszavezetni végső princípiumát azoknak a nem anyagi sajátosságoknak, melyek csak a gondolkodó emberi lényt jellemzik.

Platón művében Szókratész rávilágít, hogy az erény tudás, a tudás márpedig tanítható, ahogy minden más tudás is az.

A ,,jó” relatív fogalom, mindenki mást tart jónak. Bár maga a ,,jó” fogalma objektív, az egyén szubjektív ragadja meg. Ez a probléma Platón és Arisztotelész filozófiájában is ugyanúgy fellelhető. Arisztotelész már a Nikomakhoszi etika elején kihangsúlyozza, hogy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul. Minden emberi cselekvésnek és mozgatórugónak e felé való törekvés a végcélja. Az viszont kérdés, hogy mi az, ami objektív jó és mindenkinek javára válik. Amit objektív jónak vélünk azt meg is akarjuk szerezni, hogy sajátunkká váljék, ahogy az erény is az ember sajátja.

Van aki felismeri, hogy valamilyen cselekedet nem helyes, mégis azt követi, mert szubjektív úgy éli meg, hogy számára az a jó. Egy bizonyos fajta képesség kell a javak megszerzéséhez és mindenki más eszközökkel teszi magáévá. E fogalom alatt külső anyagi dolgokat is lehet érteni, mint például a vagyonszerzés, a gazdagság, de ide tartozik testünk épsége és olyan nem anyagi fogalom, mint adott esetben a polgártársaknak a megbecsülése és tisztelete irántunk az államban. Viszont ezeket a javakat jogosan és jogtalanul is meg lehet szerezni, erényes tulajdonságok hiányában pedig nem lehet erény. Erényes tulajdonságot sokfélét fel lehet sorolni, ezek közül megemlítendő az  igazságosság, a jámborság, a józanság, a bátorság, a mértékletesség, a bölcsesség... stb. Ezek mind az erény részei, hozzátartozói és velejárói, de még nem maga az erény, mert egyik tulajdonság sem azonosítható önmagában e fogalom végső esszenciájával.

A szóban forgó  kérdés, hogy az erény olyan emberi tulajdonság-e, ami tanítható  vagy sem? De előbb talán azt kéne megválaszolni, hogy mi az erény. Viszont úgy tűnik, ezt maga Szókratész sem tudja megmondani, bár többször rákérdez. Azt sem lehet meghatározni, hogy mi az erő, mi a szépség, mi a végső eredete, bár többféle alakot ölt, mindenkiben másképp mutatkozik meg, van akinek kevesebb, van akinek több jutott belőle. Ugyanígy vagyunk az emberi test egészségének fogalmával is. Sokféle formában megtapasztalhatjuk, de végső princípiuma kérdéses. Erénynek is sok megnyilvánulása van különböző emberekben, mégis ugyanannak a formának kell lennie mindenkiben, ami által erény.

Azt könnyebben meg lehet mondani, hogy ki cselekszik erényesen: Szókratész szerint mindenki, aki a maga feladatát elvégzi az államban. Minden foglalkozásnál, és feladatkörnél más és más megnyilvánulás jelenti az erényt, tehát sokféleségben jelenik meg. Vajon minden emberben ugyanaz az erény lakozik? Bizonyára ugyanazzal az erénnyel van dolgunk minden embernél. Mindenkiben más és más alakot ölt, holott valahol minden cselekedetben ugyanaz. Ami mindenkiben meg kell, hogy legyen, ha erényesen cselekszik az az igazságosság tulajdonsága, ami a legfontosabb erénynek számít és egy mérce lehet a többi erény helyes gyakorlásában. Hiszen e nélkül nem tudnánk gyakorolni a többi erényt sem helyesen, mint a bátorságot vagy a mértékletességet.

Platón ideatanában mielőtt a földi életre született az ember látta és kedve szerint szemlélhette az ideákat, minden tudás birtokában volt. Amit tanulásnak nevezünk az tulajdonképpen annak a tudásnak a felelevenítése, amellyel születésünk előtt egyszer már rendelkeztünk. Születésünk pillanatában mindent elfelejtünk, abban az értelemben, hogy megfeledkezünk korábbi tudásunkról, viszont megmarad az a képességünk, hogy e tudást a későbbiekben felidézzük. Ez a visszaemlékezés folyamata. Kutatásunk azért lehet eredményes, mert képesek vagyunk magunkból előhozni bizonyos emlékeket. Idővel vissza tudunk emlékezni az örök dolgokra és így az erényre is, ha kutatunk utána. De mi indíthat bennünket kutatásra? Valamilyen életszakasznak, egzisztenciális eseménynek rá kell vennie az embert arra, hogy kutasson és az erény tudásának birtoklása után vágyódjon. Az igazságszeretet vezethet bennünket leginkább erre, ami a világban tapasztalt zűrzavar és ellentmondások láttán törhet felszínre. A görög gondolkodókat az igazság keresésére vezette oda, hogy valójában az erény az emberi élet legfőbb értéke, mely halál után is él.

Szókratész egy tudatlan ifjúval kísérletezik a tudás visszaemlékezése során, olyasvalakivel, aki nem tanult geometriát. A matematika és geometria tanulásánál is nagy szerepe van a visszaemlékezésnek. Kérdésekkel is rá  lehet vezetni valakit valamire a tanítónak, ha ismereteinket bővíteni akarjuk. A visszaemlékezés folyamata három szakaszból áll:

A személy belátja, hogy amit addig igaznak hitt, valójában nem az. Majd belezavarodik, de legalább felismeri, hogy nem rendelkezik tudással és ez a belátás a visszaemlékezés első megnyilvánulása. Szókratész híres mondása, hogy ,,én vagyok a legbölcsebb, mert tudom, hogy nem tudok semmit.” Ezzel persze nem azt akarta mondani, hogy tanulatlan vagy műveletlen lett volna. A filozófiai tudás arra világít rá, hogy ami valójában lényeges, arról az ember nem tud semmi kézzelfoghatót mondani. A visszaemlékezés második szakaszában a személy a nemtudás belátásától eljut addig, hogy helyes véleményekkel rendelkezik az adott kérdésről. Ám az, hogy helyes véleményekkel bír, még nem jelenti azt, hogy tudása is van. Mindenkiben lehetnek helyes vélemények, attól még nincs tudása. Ezek a vélemények esetlegesek és nem biztosak, nem általános érvényűek. A tudás csak a visszaemlékezés utolsó szakaszában lép fel, amikor egy véleményt sikerül oksági magyarázattal rögzítenünk, ezzel a véleményt átformáljuk tudássá.  

Fontos megemlíteni, hogy Platón mindig dialógusban közli mondanivalóját, hogy jobban megvilágítsa és egy bennünk felmerülő kérdés esetén választ kaphassunk. Ezzel a jelenvaló probléma elevenségébe emeli olvasóját. A kérdés hermeneutikai elsőbbsége fontos a dialógusoknál. Akkor kérdezünk, amikor valamit nem tudunk. A dialógus kommunikációt nyújt két fél között, feltárja ismeretünk hiányát, amire választ akarunk kapni, ahol ráismerünk magunkban ,,a tudás nemtudására.” Platón dialógusaiban egy felvetett kérdésnek mindig van egy horizontja, amely körülhatárolja azt a témát, amiről beszélünk. Ezzel már fel is vázoltuk a további vizsgálódásaink menetét. Ti. a kérdésünk nyitott logikai struktúráról tanúskodik. Amikor felismerjük, hogy a dolog másképp van, s nem úgy, ahogy először hittük, ilyenkor ráébredünk saját végességünkre és korlátozottságunkra is. Az aporia,- azaz az ellentmondások- mutatják meg a kérdezés valódi elsőbbségét. Amíg nem tudunk valamit addig csak vélemények vannak,-amit,,doxának” neveznek a görögök. Aki nincs tudatában annak, hogy hiányos a tudása, az csak azért beszél, hogy igaza legyen. Majd amikor rádöbbenünk a tudásunk hiányára már nem hisszük azt amit korábban; hogy tudunk. Ilyen formán szívesen kutatunk, ha már ,,nincstelenek” vagyunk, amikor arra jutunk, hogy valamit nem tudunk. Így elkerülhetjük azt, hogy pusztán vélekedésbe menjen át a párbeszéd, amit Platón nem valódi beszédnek nevez!

Minél több tudásra, ismeretre teszünk szert életünk során, annál többet akarunk, hiszen sohasem lehet belefáradni a tudás szerzésébe, ha elég szorgalmasak és kitartóak vagyunk. Valamilyen ismeretnek a megtalálása,-legyen az bármilyen tudomány, - további ismeret keresésére sarkall és ez teszi igazán boldoggá az embert, kielégít minket. A tudás bennünk van, hordozói vagyunk, csak felszínre kell hozni saját magunkból azt. Ennek módszere a dialógus Platónnál, ami filozófiai rendszerében a dialektika alapját képezi.  

Arisztotelész az erényt elsősorban a lelkialkattal magyarázza; ezzel szemben Platón az erény fogalmánál a tudást emeli ki. A Menón nevű görög dialógus egyértelműen megállapítja, hogy az erény jó, ezt senki sem vonja kétségbe. Márpedig minden, ami jó, az egyben hasznos is, így az erénynek is hasznosnak kell lennie. Ez a logikai rendszer szillogisztikus következtetésből indul ki, ahol a dedukció kap fontos szerepet, vagyis az általánosból következtetünk az egyesre.   Vannak a test számára hasznos dolgok: ide tartozik például az egészség, az erő, a szépség, a gazdagság; és vannak a lélek szerint hasznos dolgok, mint a józanság, igazságosság, bátorság... stb. Mindennek a hasznossága abban áll, hogy az ember hogyan él vele. Ha valamilyen tulajdonság nem ész és önmérséklet által vezettetik az még lehet ártalmas is, nem pedig hasznos. Például a bátorság erény, de ez lehet vakmerőség is, ha nem a józan ész vezérli. Az ember törekvése csak akkor vezethet a boldogsághoz, ha nem az esztelenség irányítja, ha az értelemmel összhangban működik az emberben fűtött érzelem és összeegyeztethető vele. A lelki tulajdonságok önmagukban nem hasznosak és nem is ártalmasak, hanem aszerint válnak azzá, hogy mivel társulnak. Ha esztelenséggel párosulnak akkor károssá válnak.

Ami tudomány, arról egyértelműen azt állapították meg a görög világban, hogy szorosan a jó fogalmához kapcsolódik. A szóban forgó kérdés, hogy az erény vajon tudomány-e és így tanítható-e?  Minden, ami jó, azt a tudomány magába foglalja, tehát az erénynek akkor tudománynak kell lennie. Ha pedig tudomány, akkor taníthatónak kell lennie, hiszen minden tudomány tanulás által válik magunkévá és ezáltal tudjuk használni. Az embernél minden a benne rejlő lélektől függ, a lélek pedig az észtől. De nem maga a puszta ész a hasznos, hanem az erény által válik azzá. Tehát az észnek mindenképpen az erény részének kell lennie és szolgálatában kell állnia.

Filozófiai és azon belül etikai kérdés, hogy a jó emberek természettől fogva jók vagy tanulás által váltak azzá? Szókratész szerint senki sem születik természettől fogva jónak, tanulás révén válunk erényessé. Csak a jó ember tudja felismerni a másik jót. Ki lehet az erény tanítója? Hiszen minden tudománynak kellenek, hogy tanítói legyenek és tanulói. Az orvostudománynak csak az orvosok lehetnek a tanítói, a hangszeres mesterségeknek csak a zenészek.

Az ellentmondás az ókori görög világban az erény tanításánál, hogy sok derék ember a gyerekeit nem tudta megtanítani az erény gyakorlására.

Az paradoxon ebben a dialógusban, mely szerint az erény tudás, és minden tudás tanítható, de az erény mégsem tanítható, nincsenek tanítói. A végkifejletben az erény olyan dolog marad, amit nem tudunk továbbadni másnak. Ezt Szókratész a görög világ negatív társadalmi példáival szemlélteti. Az emberi viselkedés mindenkinek a saját, szubjektív döntéséből születik. A jó példát lehet követni, de a döntés szabadsága az emberé és egyáltalán nem biztos,  hogy a helyes utat fogja követni minden egyes polgár. Platón mindenkor óv minket szofistáktól, akik azt hangoztatják, hogy lehet tanítani az erényt, de csak azért beszélnek, hogy igazuk legyen, nem pedig, hogy belátást nyerjenek egyes dolgokba. Végül úgy oldja fel ezt a paradoxont, hogy azt mondja, az erény különleges módon; isteni rendelés folytán lesz egyesek sajátja. Az ember birtokában van valami hatalmasnak, ez tehetségnek is mondható, amit azonban rosszra használ. Ha viszont figyelmeztetjük erre, általában a sértődés kerekedik felül rajta vagy nem vesz róla tudomást. Így szükség van egyfajta isteni közbeavatkozásra, mert e nélkül nem tudja a jóra használni képességeit.

A sors isteni rendeltetése persze önmagában még nem biztos, hogy elegendő válasz a szóban forgó kérdésre. Ha más utat keresünk a megválaszolásra, hogy feloldjuk az ellentmondást, megállapíthatjuk, hogy az erény mégis talán több, mint tudás, nem áll meg a tudás szintjénél, mivel nem lehet tanítani. Mindenki maga dönt, hogy mit fogad be és tesz sajátjává. Nem csak külső behatások érik az embert, hanem minden ember saját maga alakítja, formálja magát, személyiségét.