A filmvilág zsákutcái
Írta: Szeleczky Csilla

Művészet, pénz, siker: e három szó szorosan összefügg egymással.

Egyre kevesebben vannak ma már azok az önzetlen művészek, akik hírnév és megélhetés hiányában vállalják az alkotást; de milyen messze állnak tőlünk azok, akik még hajdanán nélkülöztek is emiatt, mert nem volt más bevételi forrásuk. Aki ma pénz és dicsőség reménye nélkül is művészettel foglalkozna, pusztán az alkotás kedvéért vagy a közönségért, azt nem is művésznek nevezné a többség, hanem inkább megszállottnak vagy amatőrnek bélyegeznék. E mögött viszont sokkal több az önzetlen motiváció, amit nem lehet pénzben mérni.

Ugyanakkor világnézet minden film mögött van. Kérdés, hogy valakinek ez sajátja vagy valaki beleplántálta. Magyarországon már maga a művészetoktatás jellege is egy irányultságot ad és szereti saját képére formálni az egyént, hogy elvárásainak megfeleljen. Megmutatják mi vezet pénzhez és sikerhez, mi a mai vezető réteg kívánsága, ami a filmvilágot uralja és az anyagi támogatást adja, mi az ami divatos, mit szeretnének látni. Nem az egyedi tehetség és utak kibontakozása a cél, hanem egyúttal saját világnézetének bélyegét nyomja rá a személyekre. Ezt a világnézetet pedig egyáltalán nem az erkölcsiség, a példamutatás, a hit, az erény, a másik ember iránti szeretet, tisztelet, felelősségérzet vagy hazafiság uralja. Ezek mind távol vannak a kor vezető szellemi áramlataitól. Akik ilyen szellemben szeretnének filmet nézni vagy alkotni, azok zsákutcában találják magukat. A filmipar ugyanis,- amely mögött a pénzek mozognak- nem tart igényt rájuk.

Sokakat nem vonzz a képernyő elé olyan téma, amely mögött hit és morál húzódik, mivel nagy többségében nem ilyen filmeket látunk, így ez az igény valahogy kiveszett a társadalmi tudat túlnyomó részéből. Az emberek könnyen lesznek a megszokás rabjai. Ha csak olyan filmeket vetítenek, amelyek nihilt, lelki sivárságot, bűnt és szennyeket tárnak a nézők elé, minden magasabb benne rejlő magasabb értelemtől megfosztva a művészi alkotást,- akkor az emberek nem is tudják elképzelni, hogy a világ más is lehet. A katarzist, azt a magasztos érzést, amikor az egész közösség egyszerre ugyanazt érzi és gondolja, már nélkülözni tudják. Ennek az az oka, hogy a modern kapitalizmus egy értékvesztett társadalmat mutat, ahol a közösen megélt emberi értékek az individualizáció túlhangsúlyozásában háttérbe szorulnak és eltűnnek.  Ez a világnézet kihat a művészeti ágakra is. Az individualizmus korunk értelmében, a nemzeti és társadalmi lét értékeit semmibe vevő, pusztán egyéni érdekeket képviselő, túlhajtott önzést testesít meg. Az egyéniség, mint lelki arculat ma egyáltalán nem erkölcsi értelemben létezik.

Az egész mai gondolkodás azt sugallja, hogy az emberek abból keressék a pénzt, ami egyúttal sikerhez vezet, ehhez pedig mindig ki van jelölve egy út, amit azok tesznek, akiknek anyagi hátterük és pozíciójuk van. A művészek számára persze kell anyagi támogatás, e nélkül sokan nem boldogulnának, ugyanakkor egy művészi alkotást - ami elsősorban szellemi termék - nem lehet pénzben mérni. Nincs viszonyítási alapunk. A mai kor társadalmában inkább azok a producerek hiányoznak, akik nem egy olyan befektetést látnak egy filmben, aminek pusztán az a célja, hogy pénzt hozzon a konyhára.

Mindig azok mondják meg, hogy mi a szép és mi a jó, akiknek hatalmuk van. A fesztiválok mögött hatalmas pénzek mozognak. A díjkiosztók a siker jelentését önkényesen meghatározzák,- magát a szót azonban több szempontból is lehet értelmezni. A művész, akitől a dicséretet hallja, annak mindent elhisz, így könnyen hozzáigazítja világnézetét azokhoz, akik a kulisszák mögött vannak. Akinek nincs értékrendje, nincs mércéje, az nagyon könnyedén eshet ennek a manipulációnak az áldozatává. Kétség kívül az emberek többsége valamilyen módon elismerésre vágyik, így az alkotások létrejöttének körülményeit pénzzel, hírnévvel könnyen befolyásolhatják. Ez tudat alatti, titkos manipuláció. Bárkit azonban nem lehet manipulálni, főként pedig a valami iránt elkötelezett embereket nem. Meggyőződésből alkotni, ami egyedi ötleten alapszik, csak olyan egyéniség tud, akit nem lehet irányítani. A 20. században a kommunizmus rémuralma alatt azért akarták kiirtani a vallásosságot és hitet, mert tudták, az ilyen embert nem tudják manipulálni. Azt vallották mindenki egyforma, így az értékkülönbségek egyre inkább elmosódtak.

Az a bizonyos szűk hatalmi réteg, akik ma Magyarországon a filmekhez hozzájárulásukat és elismerésüket adják, azt sugallják, hogy semmit sem kell szégyellni és megbánni. A fiziológiai érzetadatokat, a bűnt és a magamutogatást helyezik előtérbe. Ettől elvész az ember szégyenérzete és igazságtudata. Nem számít, hogy értelem húzódjon mögötte, legtöbbször logikailag is követhetetlenek a mai filmek. Titokban az a szellemi áramlat van e mögött, hogy ne legyen mérce, minden relatívvá váljon számunkra. Nem számít, hogy valami igaz legyen, elég ha pusztán a szubjektív művészi nézőpont szerint helytálló és a maga módján jó. Az exhibicionizmus olyan irány, ahol elvesznek a valódi értékek, az önértékelés eltorzul, az igazságorientáció helyébe a sikerorientáció lép. A filmfesztiválokon egy olyan szűk kör uralja a terepet, akiknek megvan a maguk ízlése, világnézete és azt szeretnék látni, ha ez visszatetszene az alkotásokban. Nem kétséges, hogy ez a hatalmi réteg ebben a lelki sivárságban és nihilben - amit az alkotások túlnyomó része tükröz - magára ismer, és önelégítést nyer lelke.

Kik az igazi művészek? Mondhatni filozófiai kérdés; ugyanakkor azt a szempontot meg lehet világítani, hogy mik a mozgatórugók, mi áll egy alkotás mögött. Korunkban a pénz, a hírnév vagy a díjak elnyerése a legfőbb motiváció. Ilyen világnézetből adódóan aligha készít valaki filmet emberi értékekről; egy közösséghez fűződő identitástudatából vagy az emberiség iránt érzett féltett aggodalmából, ahogy hajdanán, a múlt századainak művészei között gyakran fellelhető volt egy ilyen küldetéstudat, akik felelősséget éreztek embertársaik iránt. Minél szélesebb társadalmi réteg fantáziáját és érzelemvilágát tudta megmozgatni egy mű, annál nagyobb volt az értéke. Akkoriban az alkotó fogalma mást jelentett, mint manapság.

A mai korban sportot űznek a művészetből, ahol a fesztiválokon és díjkiosztókon összemérik erejüket. Az összecsapások színterén a film bizonyos értelemben megalkuvások eszköze lesz, majd találnak egy közös pontot, ahol megegyeznek, ez azonban valójában lényegtelen szempont, amivel degradálják a művészetet. Ezzel degradálják a művészetet, ahol az igazság fogalma szenved csorbát. A megalkuvások kusza hálójában - ami a filmvilágot uralja - végül csak egy szubjektív nézőpont érvényesül, amit azok akarnak látni és hallani, akik jogot kaptak arra, hogy mások alkotásai felett ítélkezzenek. Ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy nem lehet az ember tárgyilagos egy művészi alkotás megítélésénél, mégis a zsűri úgy tesz, mintha objektívak lennének. Arról már megfeledkeznek, hogy ahol vannak győztesek, ott többségében vesztesek foglalnak helyet. A verseny világa mögött az a filozófia gyökeredzik, hogy a vallást és hitet mellőzve, földi istenképeket alkothassanak maguknak.

A mai világ nemcsak sikerorientált, hanem azt sugallja; sose pihenjünk meg, hogy akkor nagy művész valaki, ha mindig fel tud valamit mutatni. Az állandó verseny a kultúra világát könnyedén befolyásolja negatív irányba: a hiúságot, dicsfény utáni vágyat növeli az emberekben és azt sugallja, hogy az érvényesülés legyen egyedüli mércénk.

A régi korokban voltak, akik csak a művészetnek éltek, de olyanok is, akik e mellett találtak más megélhetési forrást vagy olyan szerencsés emberek, akiknek családja, vagyoni háttere lehetővé tette, hogy művészettel foglalkozzon. Ez az alkotás szabadságát valósította meg, anyagi és minden más külső kényszertől mentesen, mert nem elsősorban a világ sugallta sikerorientáltság és pénzhajszolás volt mögötte. Attól, hogy valaki nem élt egész életében a művészetnek, lehet művészként számon tartva, amire sok példát lehet mondani, hiszen nem a mennyiség számít, hanem a minőség.

Az alkotás szabadsága ilyen értelemben véve ma egyfajta ,,publikációs kényszer” miatt is csorbát szenved. Hol van ettől a régi művészek gondolkodása? Akik időnként mindig megpihentek és ostorozták ballépéseiket. Azok az értékek és szabályok, amelyek mellett évszázadokig kitartottak, elértéktelenedtek, átalakultak. Ma az önkritika hiányzik a neves alkotókból. Alig hihető, hogy egy ember tévedhetetlen és mindig tökéleteset alkot, bármiről is legyen szó.

Mégis a legtöbb régi híres költő, író és más alkotók műveinek mindegyikét általában remekműként tartják számon. A fő oka a régmúlt dicsőségének, hogy nem voltak semmilyen kényszerhez kötve, mint a ma, ahol eleve megmondják, hogy milyen irányokat kell követni a sikerhez. Régen, kezdjük ott, hogy nem volt média, ami ilyen szempontból egy komoly manipulációs eszköz lehet. Régen ha nem volt más bevételi forrása egy művésznek és nem értett egyet a kor politikájával, vagy azzal a szűk réteggel, akik kezében a pénz volt, akkor sokszor kitanult más szakmákat és egy időre visszavonult, mintsem hogy saját világnézeti meggyőződését feladja. Volt olyan író, aki évekig nem írt, festő, aki 10 évre is megpihent. Bár az gyakran előfordult, hogy életükben nem örvendtek nagy hírnévnek és műveiket csak haláluk után emelték ki a sokaságból.

Azok számára, akiknek ma Magyarországon nincs a művészeten kívül más bevételi forrásuk, ez átok is lehet. Ezzel máris meg van sérülve az alkotás szabadsága, egy seb esik rajta, ami kezdetben lehet, hogy csak kis seb, de aztán egyre jobban tágulhat és vérzik.

Ha festészetről beszélünk; miért van az, hogy egy képért több millió forintot kiadnak, csak azért, mert Rafael Phiorel festette? Noha vannak még sokan mások, akik tehetségesek, de csak valahol a háttérben vannak. A fő  kérdés, hogy mi azoknak a kiváltságos rétegeknek az igénye, akik ezeket a hatalmas összegeket ki tudják fizetni és mit sugall a média, kiket helyez előtérbe. Sokszor a fő motiváció egy képvásárlásnál inkább a hírnév és pénzben mérik az értéket. A társadalom különböző rétegeiben ugyanakkor különböző művészi ízlés uralkodik és akinek megtetszik egy festmény, amit szívesen nézne nap mint nap a szobája falán, nem biztos, hogy meg tudja fizetni. 

A művésziskolák hiánya és a vezető liberális irányzat sokaktól vonja el a kibontakozás lehetőségét ma Magyarországon. Hogy lesz-e változás az attól függ, hogy lesznek-e olyan neves alkotók, akik felvállalják a filmművészetben azt az irányt, ami valódi értéket képvisel és a saját kijelölt útjukon haladnak végig, még ha ez önáldozattal és lemondással is járhat.

[Vissza a lap tetejére]

Váralja Szövetség ©