Kiadványaink

A lelki fejlődés útjai
Írta: Szeleczky Csilla

Sokszor elcsodálkozunk azon, hogy milyen nagy különbség lehet keresztény és másik keresztény élet között. Ez nemcsak a különböző cselekedetekben nyilvánul meg, de a gondolkodásban, hitben is érződik. Elterjedt és hibás nézet, hogy általában két csoportra osztjuk az embereket, akik megtértek és akik nem megtértek. De a dolog nem ilyen egyszerű. A lelki élet nagymesterei az evangélium nyomán egybehangzóan azt tanítják, hogy a keresztény tökéletességhez nem elég egy megtérés, legalább három szükséges. Én úgy gondolom, hogy nem érdemes számokba bonyolódni, mert lépcsőfokokban bontakozhat ki a fejlődés.

Ha valaki már megtért, nem jelenti azt, hogy nem követhet el bűnt. De a tökéletesedés gondolata, nem puszta visszatérést jelent a már megtért embernél a bűnbánat által Isten felé, hanem egy hosszú lelki fejlődési folyamat, ami különböző fokokban bontakozik ki. Ennek következtében lelki minőségbeli változások figyelhetők meg, ami által fokozatosan közelebb kerülünk Istenhez és üdvösségünk céljának megvalósításához, kihat a világhoz való viszonyunkra és a dolgokhoz való hozzáállásunkban is megmutatkozik.

Amikor az evangéliumi példa a magvetőről beszél, rávilágít arra, ahhoz, hogy egy mag kikelhessen és növénnyé sarjadjon, számtalan akadálya lehet, ami gátolhatja fejlődését. Életünk a földön a vetőmaghoz hasonlítható. Sokszor egy növény is megakad a fejlődésben a többihez képest. Ilyenkor rögtön megállapítjuk, hogy itt valami baj lehet, talán rágja valami a gyökerét, talán nem kap elég fényt vagy vizet, de sokszor mindent megteszünk érte, mégis elhal. Ugyanez történhet a megtért emberrel. Eleve attól, hogy valaki hisz Istenben vagy elismeri egy magasabb intelligencia létét, még nem jelenti, hogy megtért. Ehhez több kell, egy olyan változás, amelyben már kapcsolatot keresünk Istennel, mert úgy érezzük szükségünk van rá és viszonozni akarjuk szeretetét, ezért mindig újra és újra visszatérhetünk hozzá.

A lelki fejlődésben azonban könnyen megrekedhetünk. Az ilyen ember gyakran azt hangoztatja, hogy ,,mindannyian bűnösök vagyunk”, olykor meg azt, hogy ,,mindenki egyformán értékes ember”. Hogyan lehet valaki egyformán bűnös és értékes is egyben? Ez a felfogás már eleve ellentmondást rejt magában. Pedig sokan vallják ezt, akik egyben azt is mondogatják, hogy úgyis mindenki a mennybe jut, aki megtért. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Jézus arra figyelmeztet az evangéliumban, hogy, ,,törekedjetek bemenni a keskeny kapun, mert széles az út és tágas a kapu, mely a pusztulásba vezet és nagyon sokan bemennek rajta.”

Sokszor az ilyen ember nincs tisztában cselekedeteinek súlyával és hibás az önértékelése, csak annyiban hiszi magát bűnösnek, amiben mindenki mást annak gondol. Valójában azonban nem egyformák a bűnök és nem egyforma mértékben bűnös senki sem, ahogy az erények is mindenkiben különbözőek és különböző formában nyilvánulnak meg. A lényeg: rá kell tudnunk mutatni. Olyan is van, aki mindig másokra mutogat, azzal palástolja hibáit, hogy mások még bűnösebbek, így megnyugtatják lelkiismeretüket. Lehet, hogy nem csinálunk a világban megmutatkozó égbe kiáltó bűnöket, de annál mélyebb bűn sarjadhat belül a lelki életben, ami a fejlődés gátja. A felnőtteknek annyi önuralmuk már van, hogy kifelé semmit se mutassanak.

Sokszor az a téves felfogás uralkodik, hogy csak cselekedettel lehet bűnt elkövetni és a gondolatoknak vagy az esetleges mulasztásoknak nincs súlya. Pedig koránt sincs így. A bűn a gondolatban gyökeredzik. A templomi mise szertartásának egyik fontos eleme, hogy erre rámutat.

Ha a gondolatban lehet bűn, akkor a jó szándékban erény lakozik, még akkor is, ha nem tudunk semmi jót tenni másokkal, amit megtennénk, ha hatalmunkban vagy módunkban állna. Az ilyen kicsiny jelentőségű embereknek eleve kevesebb felelősség nyugszik a vállán, mint azoknak, akiknek komolyabb a társadalomban elért pozíciójuk; hírnevük, vagyonuk vagy hatalmuk van, aminek segítségével kiállhatnának nemes célokért, de a jóra való restségük vagy hogy ne konfrontálódjanak senkivel, megakadályozza őket. Valójában azonban a konfrontáció elkerülhetetlen, valakivel mindig összeütközésbe fog kerülni az ember, akármit tesz.

Isten, ha váratlan akadályt gördít elénk, vagy ha valamilyen csapás ér minket, legtöbbször csak ilyenkor eszmélünk rá, hogy sorsunk, boldogságunk, pozíciónk a világban nemcsak rajtuk múlik, hanem egy magasabb hatalom kezében vagyunk. Ilyenkor kiszolgáltatottnak érezzük magunkat és ez arra ösztönöz, hogy újra átgondoljuk életünket. A probléma feldolgozásnak az az egyik legrosszabb módja, ha nem veszünk róla tudomást. Ilyenkor nem nézünk szembe a valódi helyzettel. A rossz ugyanis eleve benne gyökeredzik a világban és mindig más formában nyilvánul meg, mindig máshogy kísért minket.

Aki már a ,,haladók” körébe tartozik, ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem követhet el hibákat és nem eshet vissza bűnbe. De azt viszont jelenti, hogy bizonyos bűnökön már túljutott és könnyebben megszabadul tőle, mert van egy ,,megszerzett képessége” ami segíti ebben. Ugyanis már sokkal erősebb a mentális élethez való irányultsága, így érzelmi élete, kiutat talál a lelki béke és nyugalom eléréséhez. Empátiakészségük is sokkal fejlettebb az átlagnál és érzékenyebben reagálnak más ember problémáira, képesek azt magukévá tenni.

Akik a tökéletesedés felé közel járnak, már el tudnak szakadni attól az érzéki vágytól, hogy mindig legyen valaki, aki szeresse, kényeztesse és elismerje őket. Már nem akarnak másoknak megfelelni, egyedül a saját mércéjüknek, aminek alapja a keresztény hit és evangélium maga. Amikor valamilyen baj éri őket, már könnyen felül tudnak rajta emelkedni és nem aggodalmaskodnak életük miatt. Az evangélium figyelmeztet a helyes élet mércéjére: ,,aki meg akarja menteni és nyerni életét ebben a világban, elveszíti azt, de aki elveszíti életét az evangéliumért, megmenti azt örök élete javára.”

A csapásokat sokszor azért küldi Isten, hogy ráeszméljünk kicsinységünkre, kiszolgáltatottságunkra, de ez még kevés; hogy még közelebb kerüljünk hozzá, meg kell újulnunk hitünkben és gondolatainkban. Minden fejlődési fok egyben egy újabb viszonyulást jelent a világunkhoz, az emberekhez és önmagunkhoz, korábbi belátásainkat megőrizve, egy magasabb és bölcsebb felismerési szintre emelkedve. Vagyis megszerzett lelki javainkra ráépítve, egy újabb konstrukcióban látjuk az ,,egészet”.

[Vissza a lap tetejére]