|
Kiadványaink
|
Adósság
és valóság
Hazánk „szabad sajtójának” hősiesen-küzdő munkatársai szinte kivétel nélkül hagytak szó nélkül egy rendkívüli fontosságú külpolitikai hírt. Ez a hír döntő befolyással lehet Magyarországra nézve is. Na de miről is maradtak le újságíróink, miközben ilyen-olyan minipártok belső problémáival(1) vagy fehérgalléros bűnözők tetteivel(2) voltak elfoglalva? Görögországtól megvonta az Európai Bizottság a szavazati jogot. Tehát egy független, szuverén EU tagállam egy az egyben meg lett fosztva bármiféle beleszólástól az Európai Unió dolgaiba.(3) Igaz, a döntés csak egy találkozóra vonatkozik, de mégis precedens-értékű lehet az Unió valamennyi tagállamára nézve, hiszen bármilyen esetben alkalmazhatja az Európai Bizottság ezen szankciót. Itt merülnek fel kérdések arra vonatkozóan, hogy voltaképpen mibe is egyezett bele Hazánk politikai elitje, amikor kivételek nélkül elfogadta az Országgyűlés a lisszaboni szerződést. Illene, helyesebben illett volna, ismerniük a politikusoknak annak tartalmát. Nem véletlen ugyanis a főáram buzgósága azon papírral kapcsolatosan. Nem véletlenül jönnek létre hírtelen kommunikációs „nagykoalíciók”, amikor valaki elkezdi megkérdőjelezni a dokumentumot. Hazánkban is szinte ez az egyetlen dolog, ami egybeforrasztja a „nagypolitikát”, ha lehet azt „nagyságosnak” nevezni... Amiről szó van benne, az a nemzeti szuverenitás megszüntetése. Lényegében semmit nem tehet egy kormány anélkül, hogy ne avatná be az Európai Bizottságot. Például, ha egy állam gazdaságélénkítés céljából fel kíván venni hiteleket, azt jóvá kell hagynia a Bizottságnak. A 126-ik cikkely 13-ik bekezdése értelmében, ha egy tagállam nem csökkenti az EU által kívánt hiánycélra a költségvetési hiányt, megfoszthatja azon államot szavazati jogától.(4) Továbbá szabotálhatja az adott állam kötvénykibocsátását azzal, hogy kikényszeríti minden gazdasági adat nyilvánosságra-hozatalát, az Európai Befektetési Bank szigoríthatja kölcsönfeltételeit, pénzbírságot róhat ki, valamint kötelezheti a tagállamot letét lehelyezésére (mindez a 126-ik cikkely 11-ik bekezdésében.)(5) Tehát egy állam már nem hozhat gazdasági és pénzügyi döntéseket az Európai Unió beleegyezése nélkül. A görög válság kapcsán kezd világossá válni, hogy egy új birodalom kezd kikristályosodni. Nem feltétlenül területi alapú képződmény ez, mint a Szovjetunió volt, hanem inkább német és francia székhelyű, ám már rég nem nemzeti-színezetű, rég nem ott gyártó, vállalatok birodalma ez. Az EU a nyugat-európai székhelyű tőke birodalma. Azon országok hozták létre, és valamennyi közös intézmény működését azok tartják ellenőrzésük alatt. Németország finanszírozási igényei nagyságrendekkel nagyobbak, mint Magyarországé. A kötvénypiacokon nyílt verseny folyik államok és vállalatok között egyaránt. A kötvénykereskedők hideg kockázat-hozam számítások alapján vásárolnak kötvényeket. A német állam által kibocsátott bundok nyilván alacsonyabb hozamúak, mint a magyar államkincstárjegyek. Tehát ha kibocsát Magyarország új államadósságot, az konkurenciát is jelenthet Németország számára. Márpedig ha beleszámítjuk a nyugdíjpénztárak, a szociális ellátórendszerek és a magánszektor igényeit, Németországnak sokkal de sokkal nagyobb igényei vannak, mint Magyarországnak. És messze nagyobb külső adóssággal rendelkezik, mint Magyarország. Sőt, akármilyen meglepő is lehet azok számára, akik csak a magyar sajtóból értesülnek a világ eseményeiről, Németországnak, a fiskálisan konzervatív Németországnak nagyobb a GDP-arányos külső adósságállománya, mint Görögországnak!(6) Az amerikai CNBC üzleti honlap által összeállított, még 2009 közepéről való adatok, amik aligha javulhattak, azt mutatják hogy Írország vezeti a listát a fejlett eladósodott országok közül (12-szer nagyobb adósság, mint az egész GDP), de a harmadik „versenyző”, az Egyesült Királyság, is messze megelőzi Görögországot, GDP-jénél több mint négyszer nagyobb adósságállománnyal. Ami a nagy kutyának szabad, az a kiskutyának tilos. Ez a lényege a kapitalista világgazdaságnak. Ez az a lecke, amit mélyen bele kell vésnünk agyunkba, hogy megértsük a folyamatok lényegét. A centrum pénzintézetei a végtelenségig felvehetnek hiteleket, miközben a fél-periféria (értsd: nem Németország, Franciaország és Anglia) térségei tőkehiányban szenvednek. De újdonság, hogy bizonyos esetekben egész országokat is eladósíthatnak, akár fél-perifériákat is. Izlandot és Írországot külföldi érdekeltségű pénzintézetek adósították el, mert saját politikusaik butaságából (vagy netán korrupciójából, ahogyan Írország esetében) külföldi kezekbe engedték át a pénzügyi rendszert. Magyarország és Görögország két, a fentiekkel ellentétes példa. Amit tudni kell a görög esetről, az az, hogy elsősorban amerikai bankoktól vett fel hiteleket a görög állam. Sőt, a Rotschild-házhoz tartozó Goldman Sachs még segített is álcázni a hitelfelvételeket a görög államnak már 2001-től kezdve: „2001-ben, rögtön miután Görögország csatlakozott az euróövezethez, Goldman segített a kormánynak többmilliárd dolláros titkos kölcsön felvételénél, az ügyletről értesült egyének állítása szerint. Ez a segítség, a nyilvánosságtól el lett titkolva, mivel annak idején úgy kezelték mint devizaügyletet, nem mint hitelfelvétel. Ez tette lehetővé Athén számára az európai hiánycélok betartását, miközben tovább költekezett lehetőségein túl.”(7) Görögország tehát rossz gazdát választott. Magyarországra viszont már nem jutott senki. Nekünk nem hitelezhetnek, mert valakinek meg kell szenvednie mások költekezését. A baj az, hogy tartós válság van világszerte, amit csak óriási mennyiségű hitellel tudtak megoldani az államok. Ez azonban csak elodázta az összeomlást. A mély strukturális okai a válságnak tovább léteznek, megoldatlanul. Nem lehet költségtakarékosan előállíttatni termékeket úgy, hogy közben megmaradjon a kereslet azon termékek iránt, mert a költségcsökkentés egyet jelent a munkaköltségek lefaragásával. A 2008-09-es pénzügyi összeomlás lényegénél fogva elkerülhetetlen volt. Már évek óta csökkent volna a lakossági fogyasztás, ha a fejlett országokban ne hiteleztek volna oly buzgóan a pénzintézetek. De ez a játék nem mehet a végtelenségig. Nem lehet elodázni évtizedekig azt, aminek be kell következnie. A csökkenő lakossági jövedelmek és a növekvő fogyasztás olyan ellentmondás, ami szétbomlasztja a rendszert. Tipikus válságjelenség minden korszakban, ha a termelésnél jövedelmezőbb a spekuláció, mert válság-időszakokban felgyorsulnak a gazdasági ciklusok, és az ármozgások gyorsabbak és jövedelmezőbbek, mint normális konjunktúra idején. Már az 1990-es évek óta egy hosszú válság közepében vannak a fejlett kapitalista térségek (Amerika, Japán, Nyugat Európa). Már minden 8-9-ik évben végigsöpör a világon egy pénzügyi krízis, miközben egyre magasabb az eladósodottság, egyre nagyobb mértékűvé válik a spekuláció és egyre kevésbé jövedelmezőbb a feldolgozóipar. Egy kijelentésre nem fog mindez megváltozni. Lehet azt mondani, hogy „legyen hát jövedelmezőbb a termelés, mint a tőzsdézés”, de ez magától nem lesz úgy. Nem vagyunk istenek, hogy szavunkra megváltozzon mindez.
Tartós gazdasági válságnak, igazi
depressziónak, számos államcsődnek és újabb pénzügyi válságnak kell
előbb bekövetkeznie, hogy rádöbbenjenek a törvényhozók arra, hogy enyhe
esetben szét kell bomlasztani különálló részlegekre a bankokat, szélső
esetben pedig egészen új, nem egészen kapitalista gazdasági rendszert
kell kitalálni. Ha így folytatódnak a dolgok, egy, a görög államcsőddel
kezdődő, az európai bankokon áttaroló, a kínai ingatlanpiaci buborék
szétpukkanásával végződő óriási hitelválságra számíthatunk (és számítnak
szakértők). Remélhetőleg észhez térnek. JEGYZETEK 1.
http://www.mr1-kossuth.hu/ 2.
http://index.hu/belfold/ 3.
http://www.telegraph.co.uk/ 4.
http://www.lisbon-treaty.org/ 6.
http://seekingalpha.com/ 7.
http://www.nytimes.com/2010/ Váralja Szövetség © |
