Kiadványaink

Ez egy másik Verespatak
Írta: Hetzmann Róbert

Útelágazás. A busz balra kanyarodik. Jobbra két bővizű, nagyjából egyforma nagyságú hegyi patak folyik össze: az egyik kristálytiszta, a másik egy sárga vizű. Ez utóbbi az Abrud, az erdélyi Aranyos-folyó mellékvize.

Az idő felhős, de a táj még így is gyönyörű itt a Mócföldön. A völgyben hosszan kanyarog a kátyúkban bővelkedő, itt-ott rázós utunk, mire jobbról feltűnik a lakott területet jelző tábla, rajta a felirat: Abrud. Abrudbányára érkezett a Váralja Szövetség verespataki kirándulása. Az út két oldalán dombok, hegyek, nagy lombhullató erdők egy-egy fenyőcsoporttal fűszerezve, a magasabb részeken kevert lombú erdősségek. Igazi erdélyi táj. A házak a román hegyi településekre jellemző módon teljesen elszórtan, rendszertelenül állnak. Néhány kanyar után jobbról egy hatalmas meddőhányó fogad minket, ami már az impériumváltás utáni bányászidőkre emlékeztet.

Kisvártatva megérkezünk a valódi településre, a történeti Abrudbányára. A hajdan magyar városka mára nagyon megkopott képet mutat. A régi házak kivétel nélkül romosak, rogyadoznak. A főtérre csak alig tudunk betérni, mivel a teljes belvárost feltúrták a munkagépek. Éppen lerakják a járdák díszköveit. Abrudbánya belvárosát teljes egészében felújítják.

A főtéren áll a református templom, mögötte közvetlenül a katolikus, vele szemben pedig az unitárius. Ez a három mind hagyományosan magyar felekezet Erdélyben. A görög katolikusok és az ortodoxok a külső részeken kaptak helyet templomaiknak. Elsőként a református templomhoz vezetet utunk, azzal a vélelmezéssel, hogy majd ott találjuk Gábor Ferencet, Abrudbánya református lelkészét. Nagyon megörültünk, amikor a templom előtt álló idősebb férfi magyarul szólt hozzánk. Abrudbányának a legutóbbi (2002-es) népszámlálás szerint 4819 lakosa volt, köztük 71 magyar. Száz éve még a lakosság közel 40%-a magyar nemzetiségű volt – mint később a lelkésztől megtudtuk, a románok többnyire a város külterületein éltek, így a városközpont színmagyar terület volt. Rövid ottlétünk során nagyon sok magyarral találkoztunk, legalább olyan arányban beszéltek magyarul az utcákon, mint az ötödrészt magyar lakosságú Kolozsváron, nyilvánvalóan azért, mert ez a maroknyi – főleg idős – megmaradt magyar is nagyjából egy helyen, a központban lakik.

A lelkész a parókián van – tudtuk meg a templom előtt álló férfitól. Gyorsan megnéztük a szolidan berendezett templomot, s legnagyobb meglepetésünkre belülről szintén felújítást végeztek.  Kifelé menet emléktábla emlékeztetett: 1849-ben román hegyi felkelők Abrudbányán közel 1000, a szomszédos Verespatakon 336 magyart végeztek ki. Férfiakat, nőket, időseket és gyermekeket, válogatás nélkül.

Átsétáltunk a templommal szemben, a főtéren álló parókiához. Gábor Ferenc lelkész, felesége és két apró gyermekük fogadtak minket a legnagyobb szeretettel. A vendéglátás és a bemutatkozás után egy kisebb idegenvezetés következett. Megnéztük Abrudbánya főbb nevezetességeit. A református templom előtt megálltunk. Két román zászlóval közrefogva feszített Avram Iancu szobra. Ő volt azoknak a dühöngő románoknak a vezetője, akik az akkori város csaknem teljes magyar lakosságát lemészárolták. (Akárcsak Verespatakon, Zalatnán, Nagyenyeden és még folytathatnánk a sort.) Mint megtudtuk, ezt a templomot az eredeti helyére emelték, amit a román felkelők elpusztítottak. A hívek szerencsére még mindig lelkesek, ugyanakkor erősen fogynak: ma már csak ötven református lakik a városkában.

Noha Abrudbányán már csak tizennégyen római katolikusok, a templom szépen rendezett, helyrehozott állapotában fogadott minket. A kapuban román nyelvű felirat hirdeti, hogy ez a város legrégebbi temploma, valamikor a XIII. században építették. Gábor Ferenc lelkésztől, idegenvezetőnktől azt is megtudtuk, hogy nem csak minket zavar, hogy egy magyar templom ismertetőjét csak románul írták ki. Az RMDSZ megyei vezetője is felemelte szavát ittjártakor, amiért a kizárólag magyar hívek által használt templom turisztikai ismertetőjét nem fordították le magyar nyelvre.

Az unitárius templomot találtuk a legrosszabb állapotban. Az épület legnagyobb részéről már lehullott a vakolat, s kisebb körülnézés után láthattuk, hogy a templom teteje is beszakadt. A 80-as évek végén megszűntek az istentiszteletek, ma már összesen egyetlen unitárius vallású lakosa van a néha virágzó középkori bányavároskának. Az unitárius egyház lemondott az épületről, így az a város tulajdonába került, aki azonban le akarta bontani azt – mire megjelent a Gábor Ferenc által alapított helyi magyar egyesület, akik gondozásukba vették a szebb időket is megélt templomot. Mint megtudtuk, hamarosan talán neki is tudnak állni az épület rekonstruálásának. Úgy néz ki, a szomszédos Verespatakon aranyat bányászni szándékozó cég, a Roşia Montană Gold Corporation segíteni fog ebben, akárcsak Abrudbánya életének felpezsdítésében.

A főtérre visszakanyarodva beültünk autóbuszunkba, majd Gábor Ferenc vezetésével konvojban haladtunk Verespatak, román nevén Roşia Montană felé. Minden várakozásunkat megcáfolva teljesen új, frissen aszfaltozott úton robogtunk fel a hegyek között fekvő hajdani kisvárosba. Eleinte a szokásos román pásztorházak mellett suhantunk el, aztán sorra következtek a régi magyar polgári házak. Ódon megkopottság, régies lepusztultság látványa fogadott minket az egykori virágzó bányavárosban.

Verespatak főterére érkezve kiszálltunk autóbuszunkból, s legnagyobb csodálkozásunkra mindjárt egy teljesen felújított műemléki házat pillantottunk meg. Körös-körül régi kétszintes polgárházak, a bányászat hatására megtelepülő értelmiségiek valaha volt lakásai. Néhány házat lefóliázva találtunk, a fóliákra az épületek eredeti, eltakart homlokzatait festették fel.

Elsőként a helyi tiltakozók egyik rendkívül lelkes, elkötelezett vezetőjénél, egy Zeno Cornea nevezetű román férfinál tettünk látogatást. Igényes, jól berendezett irodában fogadott minket, ahol Gábor Ferenc lelkész tolmácsolt. Zeno beszélt a történelemről, főleg a kisváros római kori múltjáról. Kérdeztük a tervezett beruházásról, mire kifogyhatatlan lelkesedéssel kezdett a nagy volumenű beruházás súlyáról beszélni. Hatalmas számok röpködtek a tonnákról, robbanóanyagokról, arany- és dollármilliókról, úgy, hogy tolmácsunk nem győzte a fordítást.

„Éppen most két greenpeaces aktivista hozzáláncolta magát a Gold bukaresti székházához” – számolt be a nyilvánvalóan fontos eseményről büszke mosollyal Zeno, amikor az ellenállás hatékonyságáról faggattuk. Azt is megtudtuk, hogy a bányászat addig nem kezdődhet meg, amíg az utolsó ember házát meg nem vásárolták, ugyanis a kisajátítást a román törvények nem teszik lehetővé – a házukat el nem adó helyiek kezébe kerülhet a jövő záloga, márpedig ők több tucatnyiak vannak. Leginkább az a mondat lepett meg minket, amikor Zeno a magyar származású tőzsdecápa, Soros György Verespatakhoz fűződő érdekeit emlegette. Gyors visszakérdezésünkre hirtelen kitérő válaszokat kaptunk, annyi azonban bizonyossá vált előttünk, hogy a bányaellenzők információs irodájának kialakítását a bukaresti Soros Alapítvány finanszírozta.

Zénótól sok sikert kívánva elköszöntünk s átsétáltunk a főtér másik oldalára. Szépen felújított régi épület, rajta a felirat: Aurul Apusenilor. Itt Szabó Csongorral, a bányacég által alkalmazott műemlék-restaurátorral találkoztunk, hogy a másik fél véleményét is megismerhessük. Betértünk a nagyon kényelmesen berendezett műemléképületbe, amiben a befektető cég, a Roşia Montană Gold Corporation egy múzeumot rendezett be. Különösen jól esett a hegyi város felhős, hideg levegőjétől kicsit elbújni, s egy jó kávét elfogyasztani. Eközben Csongor válaszolt nagyjából ugyanazokra a kérdésekre, mint amelyeket Zénónak is feltettünk. Csongorról kiderült, hogy igazából budapesti, két évvel ezelőtt költözött Verespatakra, akkor még románul se tudott. Ma nagyon jól érzi magát a letűnt gazdagságú városkában, ami igazából már csak egy falu, nem élhet itt több néhány száz embernél. Valaha többségében magyarok, mellettük németek és románok lakták a kisvárost, a legutóbbi népszámláláson 2002-ben még 1369 lakost írtak össze, köztük 55 magyart – de a lakosság többsége azóta már elköltözött. A Gold a házak 80%-át felvásárolta, s mint megtudtuk, a helyiek többsége a beruházás pártján áll. Csongor határozottan visszautasítja a vádakat, melyek szerint a település elpusztulna – Verespatak városközpontja egy védett zónába fog tartozni, az épületeket nemcsak meghagyják, hanem a meglévő harmincvalahány műemléki épületet fel is újítják majd, hangzik el az ígéret.

Hová lettek azok, akik elköltöztek? Kulcsra kész lakásokat kaptak Gyulafehérváron, vagy Kolozsváron. A Gold csillagászati árakat fizetett a düledező házikókért. Az elköltözők fennmaradó vagyonából gyakran egy luxusautóra is telt. A Gold még arra is vállalkozott, hogy az elköltözők szeretteinek hamvait is elszállítsák.

Amikor a tiltakozókról kérdeztük Csongort, azzal érvelt, hogy a beruházás ellenzőit tömörítő Alburnus Maior Egyesületet (az egyesület neve Verespatak római kori nevére utal) csupán önös érdekek hajtják. „Azért rinyálnak, mert olyan árat kértek a düledező lakásaikért, amit nem lehet megfizetni.” Kisvártatva újra előkerült Soros György neve. Mint megtudtuk, Soros személyesen is érdekelt abban, hogy a verespataki beruházás az RMGC (Roşia Montană Gold Corporation, a Gabriel Resources kanadai cég leányvállalata) által ne valósulhasson meg. Soros György testvére befolyásos dél-afrikai aranybánya-tulajdonosként pályázott annak idején az erdélyi aranyra, de az értékes prédát nem az ő cége nyerte el – így a bánya ellen tiltakozók támogatása nem csak bosszúból, hanem a lehetséges későbbi konkurencia felszámolása céljából is történhet.

Természetesen feltettünk kellemetlenebb kérdéseket is. Például azt, hogy mi lesz a ciánnal, ha bezár a bánya? Erre azt a nem várt választ kaptuk, hogy a cián nem mérgező. „Van itt egy ciános tó a hegyen. Tavaly ott fürödtem. Nem lett semmi bajom tőle, itt vagyok, egészségesnek érzem magam, talán fogytam azóta egy-két kilót, de nem attól.” Kétkedve néztünk Csongor szavaira, s gyorsan a 2001-ben bekövetkezett tiszai ciánkatasztrófát kezdtük emlegetni. „A Tiszában nem történt semmi katasztrófa a cián miatt. A halak azért pusztultak el, mert utána klórt öntöttek a vízbe a hatóságok. Egyébként meg a ciánt köszönjük szépen, legalább kitisztult a folyó, nem volt semmilyen katasztrófa, egy év múlva már ötször annyi halat lehetett fogni, mint azelőtt.”

Miután minden kérdésünkre választ kaptunk, egy román fiatal hölgy körbevezetett minket a tárlaton, megtekintettük a régi, még magyar nyelvű térképeket Verespatakról, aztán a település római kori múltjáról kaptunk ismertetőt. A rómaiak, akikkel a románok oly szívesen és büszkén azonosítják magukat, az ókorban Alburnus Maior néven alapítottak itt települést, és egy kb. 7 km hosszú tárnarendszert hagytak ránk, amely jó része meg fog semmisülni a bányászat következtében.

A rövid tárlatvezetés után egy idegenvezetés következett Verespatakon. Először a főtér műemléki házait vettük szemügyre, ahol a városka magyar lakossága élt. „Itt ezen a téren tizenhét kocsma és egy halom bordélyház működött régen.” „Abban a házban – mondta Csongor egy kétszintes nagy, lefóliázott épületre mutatva – nem is volt igazi buli, ha nem késeltek meg valakit.” Miután meggyőződtünk a kistelepülés hajdan színes éjszakai életéről, utunkat a németek által lakott részen folytattuk. A „svábokról” megtudtuk, hogy Verespatakon főként a kereskedéssel foglalkoztak és eléggé zárkózott életet éltek.

Verespataki városnézésünk a római katolikus templommal zárult. A templom előtt néhány sír, mindenhol magyar nevek… Csupa magyar feliratok mindenfelé – ezek utalnak arra, hogy valaha ez a település magyar volt. Ma még mindig százas nagyságrendben élnek Verespatakon katolikusok, de már többnyire nem tudnak magyarul – mégis, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet még eredeti anyanyelvükön mondják. A templom megtekintése után a toronyba is feljutottunk. Pókhálós, recsegő, szinte járhatatlan lépcsőkön másztunk fel egészen a harangokig. Két hatalmas, magyar feliratokat viselő harangot találtunk az egyébként elég szűkös, galambtollas toronyban.

A templomdombról leballagva a romjaiban is impozáns hajdani református parókia épülete előtt álltunk meg. „Jól fényképezzétek le, mert jövőre ez már nem lesz itt” – hívta fel a figyelmet Csongor arra, hogy a ház bármelyik pillanatban összedőlhet. Állítólag a Gold szívesen felvásárolta volna, és meg is mentette volna a pusztulástól, de a református püspök nem engedett a negyvennyolcból.

A nap a végéhez ért. A főtéren megköszöntük az idegenvezetést, és elköszöntünk Gábor Ferenc lelkésztől és Szabó Csongortól is. Beszálltunk a buszba, s utunkat az Aranyos völgyében folytattuk Kolozsvár felé, miközben alaposan átértékeltük a Verespatakról meglévő elgondolásainkat. Mert nem azt láttuk, amire számítottunk.

Tény, hogy továbbra is úgy véljük, óriási környezeti kockázatai vannak ennek az aranybányának. Mégis számos, a médiából általunk is jól ismert állításról, ami eddig érvként a beruházás ellenzői mellett szólt, kiderült, hogy nem feltétlenül felel meg a valóságnak. A híresztelésekkel ellentétben a román államnak is lesz nem csekély részesedése a projektből, továbbá a befektetők állítják, a kulturális örökségből, amit csak lehet, megmentenek. A csúsztatásoknál, félreértéseknél azonban sokkal súlyosabb tényező, hogy a tiltakozók mögött komoly pénzügyi érdekek sejlenek fel.

Talán végre eljött az ideje, hogy valaki a legkisebb elfogultság nélkül feltárja a bányanyitással járó környezeti károkat, a beruházás kockázatait, illetve azt a hasznot, amit a bánya kitermelhet – természetesen itt elsősorban a helyiek részesedésére gondolok. Ha ez megtörtént, akkor lehetne állást foglalni Verespatak kérdésében, addig nem.

Még ha továbbra is aggódunk a környezeti károk miatt és nem látjuk a garanciát a beruházó ígéreteinek a megtartására, a személyes tapasztalatok és az ott látottak alapján van egy olyan érzésünk, hogy a magyar média kezdettől fogva nem korrekt ebben a kérdésben.

Kérdés csupán, hogy miért?

Elgondolkodtató.

[Vissza a lap tetejére]

Váralja Szövetség ©